Az eltűnt idő és Marcel Proust nyomában: rue de Courcelles

Az átlag turista errefelé már nem igazán vetődik el, pedig a számtalan látnivaló és a hozzájuk fűződő érdekes történeteken kívül ez az utca lehetőséget ad arra is, hogy a egyszerre két  kerület, a 8. és 17. kerületek burzsoá-bobo világába is beleszagoljunk. Valójában én is a Diadalív árnyékában tett túra (lásd: itt), illetve a már ajánlott (itt), különleges Musée Jacquemart-André egyik kiállítása után fedeztem fel az utcát. (Ismét hálás köszönet Szabó Zsuzsának, hogy társamul szegődött!) De akár Párizs egyik legelegánsabb angolparjában, a Parc Monceau-ban (lásd: itt) tett kirándulás után is útbaejthetjük a rue de Courcelles-t, ami a hasonló nevű, XV. századi majorságról kapta a nevét.

1320651841-Paris-VIII

Forrás

A rue de Courcelles eleje : Mathilde Bonaparte egykori palotája

Az utca eleje, a Boulevard Hausmanntól jobbra, most a felújtások miatt, nem éppen izgalmas, de szerencsére a fennmaradt források segítségével a letűnt idő nyomába eredhetünk. Legjobb, ha a M9-es metró Saint Philippe du Roule megállójánál szállunk le, hiszen első utunk a Saint Philippe du Roule templom parókiája (9-es szám) lesz, ahonnan  a klasszicista stílusú épület is megközelíthető. Sajnálatos módon az elmúlt évek esőzései nagyon megrongálták tetőzetét, és csak a Chassaigne-Goyon térre néző főhomlozata látszik ki az állíványok közül. Amiért érdemes megnézni, az a nagyon szép, kék-piros fényekben játszó üvegkupolája, és a Szűz Mária kápolna.

Courcelles eleje

Vele szemben áll Mathilde Bonaparte valamikori – szintén felújítás alatt álló – palotája, ami hasonlóan nézhetett ki, mint a 12-es szám alatt álló épület (ma egy korábbi katari miniszterelnök tulajdona). Hál’Isten Mathilde Bonaparte gondoskodott róla, hogy szalonja és télikertje – ha csak festményeken keresztül is, de – fennmaradjon az utókor számára, így pedig fogalmunk legyen a második császárság korának fényűzéséről. A hosszú éltet megélt Mathilde Bonaparte (1820-1904) az egyik legextravagánsabb nő volt a Bonaparte családban. Miután apját elzavarják a westfáliai királyságból Mathilde-nak mindenképpen gazdagon kellett férjhez mennie, és így lesz 20 évesen az orosz Gyemidov gróf (illetve San Donato hercegének) felesége. A házasság alig öt évig tart, kölcsönös megcsalások után Mathilde 1845-ben szeretőjével a csak “Szép Batáviainak” nevezett Nieuwerkerke gróffal Párizsba szökik az cári udvarból (nem mellesleg a Gyemidov családi ékszerekkel, amiket aztán soha nem ad vissza). Szalonját ekkor nyitja meg a rue de Courcelles 10 szám alatt, amit a Goncourt fivérek lapjában úgy írtak le, mint “egy igazi XIX. századi szalon, aminek háziasszonya a modern nő tökéletes típusa“.  Ebben a szalonban, az úgynevezett pénteki vacsorákon megfordult mindenki, aki az irodalom, a művészetek vagy a tudomány területén valamit is számított: Flaubert-től Maupassant-on át Pasteurig. Tulajdonképpen Ő volt az első Première Dame, unokabátyja, III. Napóleon 1853-as házasságkötéséig. A császárság bukásával Belgiumba menekül, közben 50 évesen férjhez megy még egy költőhöz is, majd 1866-ban visszatérhet Párizsba. A köztársaság is respektálja, hiszen a cári családdal ápolt jó viszonya miatt a III. Sándor cár híd avatására is meghívják 1895-ben. Palotáját előbb az egykori konstantinápolyi követ, az amerikai Sherill veszi meg, aki legalább olyan fényes fogadásokat ad, mint Mathilde Bonaparte, majd pedig 1970-ben Élie de Rotschild birtokába kerül.

A boulevard Haussmanntól a Monceau parkig: a Proust család lakása

A boulevard Haussmantól balra induló rue de Courcelles hozza mind azt, amit a haussmanni-stílusról korábban már (itt) leírtam: hatalmas, öt-hét emeletes bérpaloták, kupolákkal, erkélyekkel, gazdag díszítésekkel. És ahogy már említettem, innen nem messze van a Musée Jacquemart-André is, ami tulajdonképpen egy kapuljban megbúvó palota.

Boulevard Haussmann A blog legelső bejegyzésében (itt) volt már szó arról, hogy Proust 1871-ben az akkor még vidéki külvárosnak számító Auteuilben, a rue La Fontaine 96-os számú házban, nagybátyjáék lakásában születik, mivel szülei ide menekülnek a Kommün harcai elől. A család 1873-ban, Proust öccsének születésekor költözik a 8. kerületbe, a boulevard Malesherbes (lásd: térkép) 9. számú házba, ami az orvosprofesszorként magánpraxist folytató apa társadalmi rangjának már megfelelő lakás volt. De az igazi emelkedést az jelentette, amikor már nyugdíjhoz közeledve, 66 évesen, 1900-ban a rue de Courcelles 45 szám alá költözteti családját Adrien Proust. Egy kis emelkedőn feljutva a 45-ös számú ház nem igazán tűnik ki a többi közül, talán csak a kupola ívet körülvevő kőkorlát sor hívja fel magára a figyelmet (ma a Dominikai Köztársaság követsége van az első szinten).

Mint a korabeli fotón látható, ami Adrien Proustot és orvos fiát Robert-t ábrázolja, a család lakása a második emeleti félkörívben helyezkedett el. A leírások szerint mindkét fiúnak külön szobája volt sőt, Marcel-nek egy füstölő helysége is, ahol fumigált (ugye ismerős a szó? Proust az aszmáját kezelte mindenféle füstölésekkel), illetve apjának rendelője is itt volt. A család szolgálatában egy inas, egy szobalány és egy szakácsnő állt. Ez a lakás már alkalmas volt arra, hogy az akkor 29 éves, a még mindig szülei által eltartott Proust gazdag vacsorákat adjon barátai számára, melyeken apja és anyja nem igazán vettek részt.

PROUST_haz

Noha Proust fiatalságának jó részét a boulevard Malesherbes 9-es szám alatt töltötte, de tulajdonképpen itt, a rue de Courcellesben kezdődik el valódi írói pályája azzal, hogy lefordítja – anyja segítségével, aki igazán tudott angolul – John Ruskin-nak, a XIX. század legbefolyásosabb művészeti írójának 1884-ben írt Amiens-i Biblia című művét (mindenkinek aki volt, vagy szándékozik Amiens-be vagy Rouenbe menni, annak nagyon ajánlom ezt a könyvet, angolul itt elérhető). Különös egybeesés, hogy Proust ebben az időben lesz bejáratos a száműzetésből visszatért, idősödő Mathilde Bonaparte rue de Berri 20 alatt található szalonjába (ami alig 400 méterre volt lakásuktól), és ahol megismerkedik a francia arisztikrácia korabeli elitjével, akik majd feltűnnek Az eltűnt idő nyomában harmadik kötetében. A fáma szerint Mathilde Bonaparte Proustnak mondta azt a híressé vált mondását, hogy “Hogyha Ő (I. Napoleon) nem lett volna, én most narancsot szednék Ajacco utcáin.”  A rue de Courcelles-ben töltött hat év alapvető változásokat hoz Proust életébe: 1903-ban öccse megnősül és elköltözik, majd ugyanezen év nyarán apja meghal, és rá két évre anyja is, ami olyan mélyen megrázta, hogy szanatóriumba kellett vonulnia. 1906-ban eladja a rue de Courcelles-i lakást és az alig 15 perc távolságra lévő, boulevard Haussmann 102-es szám alatti bérpalotába költözik, ahol majd elkezdi írni többkötetes nagy művét.

Hogyan kerül egy kínai pagoda Párizs 8. kerületébe?

Ha a boulevard Haussmannról letérünk a rue de Courcelles-re, akkor szemünket hamarabb hívogatja egy messziről látható vörös pagoda, mint Proust egykori lakása. De vajon mit keres itt, a rue de Courcelles 48 szám alatt, a haussmanni házaktól körülölelten egy kínai pagoda?

Proust

A Pagoda Rouge vagy  Maison Loo-nak nevezett épületet nosztalgiából vagy honvágyból, 1928-ban emeltette a korszak leggazdagabb kínai kereskedője és gyüjtője, Csing Csaj Loo (Ching Tsai Loo), aki ekkor már 26 éve hagyta hazáját. Loo 1902-ben, 22 évesen érkezett Párizsba, a gazdag és befolyásos Zhang Renije-vel, aki az elsőként nyitott Párizsban, a Place Madeleine-en tea-, selyem- és porcelánkereskedést, és nem mellesleg a császári követség harmadik titkára volt (a kínai emigrációről bővebben itt). Loo Sanghajtól délre, a gazdag Csöncsiang tartományban született, de korai árvasága miatt nagybátyja nevelte és a Zhang család selyemkereskedésében dolgozott. Amikor pedig az ifjú Zhang Párizsba költözött követte őt, de útjaik hamarosan elváltak: 1908-ban Loo is megnyitotta saját kereskedését, míg Zhang az anarhizmus felé fordult, és aktívan finanszírozta Szun Jat-szen mozgalmát, majd Csang Kaj-seket a Kínai Köztársaság élén. Loo üzlete jól prosperált és ő hamarosan a párizsi társaság közkedvelt figurája lett, de mindemelett anyagilag támogatta az akkor Közép-Ázsiába induló francia archeológiai kutatásokat. Székhelyét még az első világháború előtt New York-ba teszi át a nagyobb üzleti lehetőségek miatt. A jáspis-zöld kerámiacserepes, gazdagon díszített Vörös Pagodát párizsi lakhelyül emeltette egy haussmanni épület lebontásával, amivel alaposan kivívta a környék felháborodását és tiltakozását. 1957-es halála óta a Pagoda őrzi gyűjteményét (több, mint 1300 könyvet és 3000 kerámiát, bútort, fotót), illetve kulturális centrumként is működik, de látogatni csak előzetes bejelentkezés alapján lehet, információk: itt.

Egy dandy legénylakása

Továbbmenve az utcában az amerikai túristák számára 2005-ben épített “semi-art deco” stílusú, nagyon elit ötcsillagos szállodát láthatunk, amit a kor legjelesebb art deco tervezője, Émile Ruhlmann (bővebben:itt ) emlékére Hotel du Collectioneur-nek neveztek el. Vele szemben van a nagyon kellemes Le Parthenon kávézó, ahol inkább törzsvendégek vannak (figyelem! fenntartott asztalokkal), mint turisták. Ez után érkezünk el a 67-es számú bérpalota elé, a Monceau parkkal átellenben.

Monseauig

Ez épület arról nevezetes, hogy itt volt a kor egyik legszebb férfijának tartott, provanszi származású Boni de Castellane (1867-1932) márki legénylakása, válása után. Híressé és gazdaggá az amerikai milliárdos Gould lányával kötött esküvőjével vált, mivel a párizsi társaság úgy tartotta, hogy “a hozománya a legszebb a menyasszonyban” (Anna Gould valóban csúnya, kicsi és enyhén púpos volt). A hozományból a márki politikai karrierbe kezdett, 1898-ban majd négy év múlva is, Basses-Alpes (Alpokalja) képviselője lett. Tíz évi házasság és négy gyermek után Anne Gould nem kis botrányok között vált el férjétől 1905-ben. A márki politikai karrierje ezután leáldozik, régiségkereskedésbe társul be, de fő foglalkozása az volt, hogy Párizs egyik dandy-je élt.

A legrégebbi ortodox katedrális a rue Daru-ban

Folytatva utunkat, a 83-as számú házon emléktábla hírdeti, hogy ott lakott tíz évig évig Camille Saint-Saëns. Az első keresztutcába, a rue Daru-ba azonban mindenképpen be kell mennünk. Ennek sarkán már jártunk egy korábbi  sétánk alkalmával, de most itt az ideje, hogy alaposabban is megismerjük Párizs legrégebbi ortodox katedrálisát. Az orosz arisztokrácia és nemesség a XVIII. századtól “fedezi” fel Párizst és számuk a következő századra országszerte meghaladta  az egy milliót is (a mostani nem hivatalos becslések szerint kb. 500 ezer orosz él Franciaországban).

Közel húsz évi tervezés, adománygyűjtés és tárgyalás után  az Alexander Nyevszkíjről elnevezett katedrálist 1861 augusztusában szenteli fel a moszkvai pátriárka. A katedrális görög kereszt alaprajzú, orosz-bizánci stílusban épült. Belépve nagyon misztikus hangulatú a gyertyafüsttől kormos falakkal és a csillogó arany ikonosztázzal. Érdekesség, hogy 1931-től a katedrális a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alá tartozik, és talán épp ennek ellenében építette – a moszkvai pátriáka fennhatósága alá tartozó – Szentháromság katedrálist az orosz állam az Alma híd közelébe (lásd: itt). Általában az orosz, különösen a fehér, illetve az emigráns orosz közösség számára mindig is ez volt a vallási központ. Számtalan orosz híresség esküvője, ravatala volt itt, mint például: 1918-ban Picasso esküvője Olga Koklovával, de a nem régiben elhúnyt Michel Legrand ravatalát is itt állították fel (információk: itt).

rue DARU

Természetesen az ortodox katedrális mellé dukál egy orosz vendéglő is! A Petrográd városához címzett éttermet állítólag II. Miklós egyik gárdakapítánya nyitotta 1918-ban. A cégéren két dátum látható (1914-1924), ami arra utal, hogy Szentpétervárt az alatt a tíz év alatt Petrográdnak hívták, aztán pedig Leningrád lett, majd újra visszakapta eredeti  nevét.

Pleine de Monceaux

Azzal, hogy áthaladunk a boulevard de Courcelles-en – ahol a M2 metro Courcelles-i megállója, illetve a Parc Monceau egyik főbejárata van – a 17. kerület egyik negyedébe, a Plaine de Monceaux-ba érkezünk meg (ami eredetileg telt dombocskát jelentett). A negyed a XIX. század harmadik harmadában épül be, megtartva a haussmanni háztipusokat, de azokat az art nouveau-hoz vagy éppen az art decohoz adaptálva,  felsőközéposztály számára. Különösen szép példái ennek a 116-os és 118-as számú épületek a hullámzó, vagy egy gazdagon díszített felsőhomlokzattal, vagy éppen egy érdekes ötödik emeleti erkélymegoldással, illetve egy szép, míves kapubelsővel.

art nouveau

1875-95 között számos biztosítótársaság vagy szolgáltató cég épített erre bérpalotákat, de a házak többsége privát beruházásként valósult meg. A századfordulós épületek egységét egy-két modern (kevésbé érdekes) épület töri meg, ami vagy közintézmény, vagy pedig bérház. Párizsi viszonylatban is szokatlanul szélesek errefelé az utcák, boltokat, éttermeket általában csak a nagyobb kereszteződésekben találhatunk.

Nem sokat kell mennünk, hogy a rue de Courcelles legszebb lakóházához érjünk, ami minden art nouveau-ról szóló könyvben szerepel. Hector Guimard és Jules Lavirotte mellett a legszebb art nouveau épületek a Nantes-i születésű Théo Petit (1865-1930) nevéhez fűződnek. A rue Courcelles 132-34-es számok alatt található hatamas, két utcára nyíló épülettömböt 1907-ben tervezte Petit (a szobrokat az a Henri Bouchard faragta, aki a Saint Pierre de Chaillot templom homlokzatát is készítette (lásd:itt ), míg a díszítéseket pedig Léon Binet faragta, aki együtt dolgozott Jules Lavirotte-val is itt).

132COURCELLES

A haussmanni dóm-kupolát a neogótikus tetőablakok teszik könnyeddé és játékossá. A hét emeletes épület gazdag szobordíszítéseivel egyfajta tematikus háznak is tekinthető, ami családi életképeket mutat be: a kapubejárat felett a munkában megfáradt apa, és a gyermekét dajkáló anya, és a hegedülő kislány. És mindezek gazdag virágfűzérbe elhelyezve. Az oldalfalon elhelyezett kis reliefek is a családi tematikát erősítik, csak már állatokkal megjelenítve: a kölykével játszó macska, a fiókáját repülni tanító vadlúd ábrázolással. A szépen megmunkált vaskapu  felett diszkrét arany mozaik díszítésbe van beágyazva a házszám. Legalább egy félórát el lehet tölteni azzal, hogy a ház minden részletét jól szemügyre tudjuk venni.

Innen már látszik az utca vége is ami a place de Marechal Juin-ben ér véget, de  a köznyelv még ma is a Pereire fivérek terének nevezi. A portugál szefárd családból származó Émile és Isaac a XIX. század gyermekei voltak, hatalmas üzleti sikerekkel (pl. a Párizs Saint Germain vasúttársaság alapításával és több dél-franciaországi beruházással) és filatrópiával, különösen a 17. kerületben. A tér felé közeledve a rue de Courcelles és élénkebbé válik és kicsit már lehet érezni az üzleteken, a “közönségen”, hogy közeledünk a perifériák felé.

 

Útvonal:itt

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s