Az ismerősen ismeretlen Montparnasse

Montparnasse-i sétánk folytatásában sokak számára ismerős helyeken járunk majd – mint a híres kávézói, vagy a temető – , de remélem meg tudom fűszerezni ezt a sétát néhány ismeretlen hellyel, történettel is. Utunk első részét a Henry Miller által “a világ köldökének” aposztrofált Vavin kereszteződésében kezdjük, majd a “Raspail Plage-on” folytatva a Montparnasse-i temetőn át, az emléktáblák utcájában a rue Delambre-ban zárjuk (útvonal: itt). Ezt követően jön a breton negyed, majd a boulevard Montparnasse a 210 méter magas tornyával, és az állomással, végül pedig az egykori Montparnasse-i művésznegyed két lenyomatával – a Villa Vassilieff-fel és Rodin kortársának, a monumentalista szobrászat nagy alakjának, Bourdelle egykori műhelyével – fejezzük be mai utunkat (útvonal: itt).

A négy muskétás, és találkozás a múzsákkal

A köznyelv “négy muskétásnak” hívja a Vavin (M4) kereszteződésétől a boulevard Montparnasse-t fémjelző kávéházakat:  Le Dôme-ot, La Rotonde-ot, Le Sélect-et és La Coupole-t. Ismerkedjünk meg történetükkel és “múzsáikkal”, azokkal a nőkkel, akiknek élettörténete egy adott korszakban szorosan összefort a hellyel!

Kezdjünk a legfiatalabbal, a Coupole-lal, ami éppen tavaly ünnepelte 90 éves fennállását. 1927-ben, néhány nappal karácsony előtt, nyitotta meg a vállalkozókedvű, okszitán   Ernest Fraux sógorával René Lafon-val, egy szén- és fakereskedés helyén, kétszintes sörözőjét. Párizsi legenda szerint a nyitásra meghívott 2500 vendég – festők, irodalmárok, a párizsi éjszaka extravagáns figurái és hölgyei – 1500 üveg pezsgőt fogyasztott el. Belépve ebbe az art deco “szentélybe” érdemes először megnézni a gyönyörű moziakpadlózatot, majd a különböző motívumokkal díszített tartóoszlopokat, amiket az a Marie Vassilieff festett meg, akinek műhelyébe ma még elmegyünk. Oldalvást két egymásba forduló női figura alkotta szökőkút áll – felette egy kupola -, aminek a modellje az a Kiki de Montparnasse, akiről már előző sétánk során volt szó  (itt) és mint múzsát, majd Le Dôme-ban idézünk meg. A Coupole-nak van még egy sajátossága, a picében lévő amerikai bár, ahol egykor Josephine Baker is fellépett. Manapság, a rossznyelvek szerint, a gazdag, idősebb, amerikai, párizsi hölgyek keresik itt fiatal fiúk, férfiak társaságát. Fél oldalt is kitenne a Coupole mára már híres vendégeinek névsora Picassótól, a magyar Brassaï-n át az amerikaiakig (Henry Miller, Hemingway). Az ötvenes években a közelbe költöző Simone Beauvoir és Jean Paul Sartre itt tartotta fogadóóráit a Café Flore és a Deux Magots után (ahogy erről itt már volt szó). Mégis, ha a Coupole múzsáját kell megnevezni, akkor én az 1928-ban harminc két éves Elsa Triolet-t választanám, aki itt találkozott Luis Aragonnal. Ez a találkozás első pillantásra szerelem lett, majd pedig 40 évnyi együttlétet hozott mindkettőjük számára. Elsa Kagan Moszkvában építészmérnöknek tanult, de főként orosz költőket fordított franciára (huga, Lili Brik az orosz avatgarde, többek között Majakovszkij múzsája is volt). A forradalom elől Párizsba menekülnek és itt lesz 24 évesen André Triolet francia lovassági tiszt felesége, akivel Tahitin élnek. Három év Tahiti és egy regény után (aminek megírásában Gorkíj támogatja) elhagyja férjét és – némi londoni, berlini kitérő után – a Montparnasse-ra költözik és bekapcsolódok a francia avantgarde művészeti köreibe és sorsa halálig összekapcsolódik – fiatalkori költészete miatt a “franciák Petőfijének” is nevezett – Aragonéval.

Collage_FotorCoupole.jpg

A Sélect-et 1923-ben nyílt meg mint söröző, és népszerűségét annak köszönhette, hogy az első olyan hely volt, ami éjfélig nyitvatartott. A söröző egy átmeneti forma az étterem és a bár között: egész nap kínálnak egyszerű, főként tradicionális egytál ételeket, például felvágottakat (charcuturie) vagy tengergyümölcseit, salátákat, frissen sütött steak-et pommes frites-vel, de a hangsúly itt az italfogyasztáson van, ami inkább bor és valami apéritif, mint sör! (Aki igazán sörözni akar Párizsban azoknak az elzászi – vagy a belga, illetve ír – sörözőket ajánlom.) A Sélect kevésbé turistás hely, inkább a környékbeliek járnak oda napfényes teraszáért, és azok az újságírók és írók akik még tudnak az életteli, zajos helyeken dolgozni. A Sélect-tet igyekeztek megőrizni eredeti stílusában: zöld színben úszó portál, sárga falak, amelyeket néha ad hoc kiállítások képei díszítenek, fa asztalok, székek, zöldes-barnás bőr kanapé-ülések. A Sélect annak az “elveszett generációnak” a törzshelye volt, amelyik az 1920-as-30-as években Párizsba emigrált (róluk Hemingway kapcsán itt már volt szó). Ebben az időben a söröző a Párizsi leszbikus-homoszexuális szcénának is kedvelt találkozóhelye. Ezért múzsájaként Suzy Solidort kell megidéznünk. Élete, sorsa olyan excentrikus, amilyet csak a XX. század elején születettek bírtak megélni: adva van egy normandiai, San Malóban, pontosan 1900-ban, egy törvénytelen házasságból  – Susanne Marion néven – született lány,  aki fogja magát, és az első világháború után Párizsba jön a jobb megélhetés reményében. Az első, úgynevezett adrogün modell lesz, akit kézről-kézre adnak korának neves festői. Természetesen próbálkozik – több-kevesebb sikerrel – a színészettel is, hogy aztán a 20-30-as évek párizsi homoszexuális közösségének ünnepelt királynője, a Lili Marlen francia adaptálója (zene és képek itt), a szerelmes és leszbikus ihletésű sanzonok autentikus előadója legyen. (Aki Dél-Franciaországban, Cagnes sur Mer-be elvetődik, ne hagyja ki a Grimaldi palotát, ahol egy külön Suzy Solidor “emlékterem” van.)

Collage_FotorSuzy solidor

Időben haladva a harmadik “muskétás”, a Rotonde, ami 1903-ban még csak egyszerű kis bisztró volt. Aztán jön az Avergnon-i származású Victor Libion 1911-ben, aki megnagyobbítja, kacér, gazdag, színházi belsőt ad a helynek, és még egy trafikot is nyit mellette. Victor Libion egy “mítosz” volt a brassierie  tulajdonosok között: tudatosan csábította be a művészeket, entellektüeleket, nem csak a hitellel, hanem sajátos pszichológiájával, amivel kezelte őket (állítólag azon kevesek közé tartozott, aki Modiglianit is meg tudta nyugtatni). Éppen ezért a Rotonde a szegény, pályakezdő festők, írók, többek között Picasso, Modigliani, Chagall, Appolinaire, Cocteau törzshelyének számított. Az 1950-es évek végén renoválják a sörözőt, ami még puccosabb, még teátrálisabb lesz, de a terasza változatlanul megőrzi hangulatát. A Montparnasse 105-öt megveszi a legnagyobb mozivállalat az UGC és hasonló néven egy három termes mozit nyit itt, ami persze jót tesz a söröző forgalmának is. Napjainkban azzal került be a hírekbe, hogy Emannuel Macron itt ünnepelte választási győzelmét. A Rotonde múzsájának Modigliani szerelmét, préraffaelita szépségű és tragikus sorsú Jeanne Hébuterne-t választhatnánk, akit nem túl kedvesen, kókuszfejűnek is hívtak. A vidéki, módos családból származó Jeanne Hébuterne 19 évesen kerül fel – tájkép festő bátyja után – a rue de la Grande-Chaumière 10-es szám alatt található (ahova hamarosan el is megyünk), olasz Colarossi festőiskolájába. 1917-ben az orosz származású szobrásznő, Chana Orloff mutatja be Modigliani-nak a Rotonde teraszán, és találkozásuk szerelem lesz az első pillantásra. Innentől fogva örületes dependenciával kötődik a pszichotikus, erőszakos Modiglianihoz. Második gyermekükkel terhes, amikor 1920-ban Modigliani 35 évesen agyhártyagyulladásban meghal, és rá két napra leugrik szülei ötödik emeleti lakásából. Családja egy Párizs melletti temetőben temetteti el és csak 1930-ban kerülnek hamvai Modigliani Père Lachaise-i sírjába.

Collage_Fotorjeanne

Végül pedig jöjjön a negyedik, “legöregebb muskétás” Le Dôme, ami az 1920-as évek végéig “az igazi párizsi” söröző volt. 1898-ig a boulevard Montparnasse és a rue Delambre sarkán még csak egy egyszerű trafik állt, amit a szintén Avergnon-i Paul Chambon alakít át sörözővé, ahol volt biliárd asztal (ahogy például a később nyitó La Coupole előtt pétanque-ozni lehetett) póker asztalok, barátságos hangulat, és specialitása a Toulouse-i kolbász volt. Vendégei között tudhatta Henri Cartier Bresson-t, Max Ernst-t, Foujita-t, Gauguin-t, Hemingway-t, Lénint, Modiglianit, a szatírikus karikatúrista Pascin-t, Picassot, Man Ray-t, Kandinskyt. A Dôme abszolút bevonult az irodalomba is: Márai Sándor “Az idegenekben” egy két háború közötti, július 14-i napot ír le a söröző teraszáról szemlélve: “A pár távozik, ők hárman még sokáig maradnak, s a fiatalember szemügyre veheti a Dôme nyüzsgő embertenyészetét, a céltalanok és gyökértelenek meghökkentően tarka forgatagát, majd láthatja, mily híg mámorban, olcsó népünnepéllyel, „a középkori vitusragály”-t idéző utcabállal emlékezik Párizs a hajdani, nagyszerű és véres forradalom évfordulójára.” Hemingway a Vándorünnep (Paris est une fête), Henry Miller, a Párizsban 1937-ben megjelent botránykönyvében a Ráktérítőben (amit Amerikában csak 1961-ben adtak ki), állít emléket a Dôme-nak. A söröző ma drága, sznob hely lett és főként halakra és tengergyümölcsire specializálta magát, régi jó fűtött-nyitott terasza is eltűnt. 2016-ban csődbiztos rendeltek ki működtetésére, mert a 2015. évi terroresemények miatt forgalma olyan mértékben megcsappant, hogy komoly veszteségek terhleték meg.

Collage_FotorKIKI

A Dôme múzsája Kiki de Montparnasse – bár lehetne a Rotonde-é is, hiszen ott is énekelt , vagy a Sélecté az amerikaiak miatt, de a Coupolé is, a szobra után -, akit a Montparnasse királynőjeként is emlegettek egyénisége és “csodálatos teste” miatt, amit ma számos avantgarde képen láthatunk. A burgundiai házasságon kívül született Alice Ernestine Prin csak egy évvel volt fiatalabb, mint Suzy Solidor. 16 éves amikor Párizsba jön, számos munkát kipróbál, mígnem a könnyebb megélhetés reményében modellnek áll és rövidesen a lengyel festő, Maurice Mendjizki élettársa lesz. Általa kerül be a “Montparnos” körébe és hamarosan az egyik legfelkapottabb modell lesz (a japán Foujita a róla festett meztelen akttal nyeri meg a Párizsi Szalon díját 1922-ben lásd itt). Kiki kitalálja magát, azon a finom határmezsgyén, ami a kokottot az extravagáns párizsi nőtől megkülönbözteti: bubifrizurát vágat, és míg a kor szokásainak megfelelően más nők kalapot hordanak, ő ezt a fekete bubifrizurát viseli. Szemét, mint Nefreteti, vastagon húzza ki és száját a párizsi vörösre rúzsozza. 20 évesen lesz Man Ray amerikai fotós múzsája (képek: itt) és élettársa, akivel a Dôme-ban találkozik először. A katalán szobrász  Pablo Gargallo 1928-ban készíti el azt kubista portré-fejet, amit róla mintáz. Kiki szerelmi élete egy könyvet tesz ki, amit ki is adott, és amihez Hemingway írt előszót. 1936-ban nyitja meg saját kabaréját a “Chez Kiki-t“, ekkor már egy nálánál jóval fiatalabb tangóharmonikással él együtt, aki folyamatosan szállítja neki a drogokat. 53 évesen egy drogelvonó kúra után két héttel hal meg.

A Raspail Plage

Ahhoz, hogy megértsük, miért tudott a négy muskétás egymás mellett élni és virulni el kell mennünk a rue de la Grande-Chaumière 14-es szám alá, az Académie de la Grande Chaumière-hez. Ezt a magániskolát 1904-ben alapította egy svájci festőnő és tanárainak megnyerte a francia szobrászat és festészet jelentős alakjait, míg diákjai számos Montparnos megfordult. Aztán a 10-es szám alatt pedig 1930-ig működött az olasz festő, Colarossi iskolája, ahol többek között Modigliani és Jeanne Hébuterne tanult és mint a szomszédos házon lévő emléktábla is mutatja, ott lakott Gauguin és Modigliani. Ja, és ne feledkezzünk meg a Wadja étteremről sem, amit a két háború között egy lengyel házaspár alapított (innen az ismerősen csengő név), igazi 1930-as évekbeli stílust képvisel, patinás bútorokkal, nagyon szép mozaik padlóval és jó konyhával (lásd: itt) . Szóval egy ebéd itt a csendes, kellemes, kissé eldugott Wadjában és egy kávé valamelyik muskétásban!

Ha már erre járunk érdemes egy-két érdekes épületet is megnézni: így például rögtön a rue de la Grande-Chaumière-rel szemben lévő, madaras, virágos art deco épületet, a rue Notre Dame du champs 79. szám alatt, vagy a 82. szám alatt az 1905-ben épült ekelektikus bérpalotát, amin minden van, ami egy jó eklektikus épülethez kell: női oszloptartó figurák, puttók, rózsabimbók. A Madách teret idézheti fel bennünk az 1934-ben emelt 96-os számú épület, mind homlokzati kiképzésében, mind pedig vöröstéglás burkolatában.

Collage_Fotor rue Grand Cham

Visszaérve a Bouelevard Raspail-ra szembe találjuk magunkat Rodin Balzac szobrával, amit mint ( itt) említettem, 1902-ben az Írók társasága visszautasított. 1939 óta áll itt, ma már a Pablo Picassoról elnevezett téren a szobor, aminek modellje egy Loire menti falucskában, Azay le rideau-ban, élő paraszt ember volt.

DSC05948_Fotorbalzac

A boulevard Raspail ezen a részén végéigmenve három hely érdemel figyelmet: az egyik (216-os szám) egy nagyon letisztult art deco épület, ami a Raspail Studió névre hallgat. Helena Rubinstein, a kozmetikumok császárnője, első práizsi útjakor, 1914-ben kapcsolatba került Chagall-al, Dalíval és Picassoval. Részben ez motiválhatta, hogy 1934-ben egy művészeti műhelyt építtetett, aminek földszintjén egy mozi volt, míg az ötödik emeleten az ő privát lakása. A 242-es számú, alig két emeletes, de nagy műterem-ablakos házban lakott  Picasso 1912-ben, akkori szerelmével, a tragikus sorsú Evával. Végül pedig a 262-es szám alatt a Cartier üzletház alapítványa által 1994-ben épített kortárs művészeti központot érdemes megnézni, ahol rendszeresen tartanak különböző performanszokat (információ: itt) Hatalmas üvegablakai jóvoltából az épület teljesen átlátszó, olyan, mintha egy üvegkalitkába zárt parkban járnánk. Kertjében állítólag még mindig áll az a cédrus, amit 1823-ban az író Chateaubriand ültetett.

Collage_FotorRaspail

A Montparnasse temető

A Montparnasse temető az egyik kihagyhatatlan penzum, mint Párizs második legnagyobb temetője. Még Napoleon utasítására kezdték kialakítani az akkori városfalon kívül, a Saint Jean de Dieu rend temetkezési helyén, és végül 1824-ben temettek először ide. Nyugati részén meghagyták azon régi malmok egyikét, amelyek hajdanán szinte behálózták Párizs dél-keleti részét. Szerkezetileg a temető két részből áll, a Kis és a Nagy temetőből. Először a Kis temetőbe érkezünk, a rue Émile Richard felőli bejáraton keresztül, majd innen kell átmenni a Nagy temetőbe, aminek közepén áll az Örök álom (Génie du sommeil eternel) melankolikus bronz angyalszobra. Ha szerencsénk van, a Nagy temetőben ki tudunk fogni egy listát azokról a síremlékekről, amelyek hírnevesek. De ez a lista igazi francia logika szerinti: a nevek ABC sorrendjéhez vannak hozzárendelve a sírok sorszámai, ami  – már bocsánat a kifejezésért, de – szinte egy számháborús gyakorlattá teszi a temetőlátogatást (mellékelek két átláthatóbb listát itt és itt). Pedig, főként délelőtt, jó időben a Montparnasse temetőnek nagyon kellemes hangultata van, órákat lehet itt eltölteni azzal, hogy az érdekesebb sírok emlékeire rákeresünk.

Collage_FotorTEMETŐ

A számtalan neves-érdekes síremlék közül egy egyszerű vörösmárvány sírra hívnám fel a figyelmet: Brassaï-éra, akit “Párizs szemének” is hívtak (képei:itt). A Bassóban, 1899-ben született Halász Gyula első világháborús román hadifogsága után szülői segítséggel, 21 évesen Berlinbe kerül, mint a Brassói Lapok tudósítója. Itt folytatja képzőművészeti tanulmányait, de két év után hazatér, hogy 1924-ben újra nekivágjon a világnak, aminek célpontja immáron már Párizs. Emigránsként minden munkát elvállal, kapcsolatba lép a párizsi magyar művészkolóniával és oszlopos tagja lesz – a Sélect-ben – az “éhenkórász” Montparnos-knak. Fényképezni először újságcikkeit illusztrálandó kezdett, majd André Kerészhez járt tanulni. „A családi nevemet, a Halászt akartam halhatatlanítani: a festményeimmel, tisztán. A Brassaï név a kenyérkeresethez kellett, a fényképek szignálásához. A kettőt kezdetben kényesen elválasztottam.” 1933-ban jelenik meg fotoalbuma “Éjszakai Párizs” címmel, ami azonnal meghozza neki az ismertséget (érdekesség, hogy ezt az albumot majd’ 40 év után újra kiadja – “A 30-as évek titkos Párizsa” címmel – azokkal a képeivel, amelyek a párizsi prostítúcióról, drogosokról szól igen realisztikus stílusban). 1937-től már a nagy lapok, a Vouge, Harper’s Bazaar, Plaisirs de France stb. fotósa lesz. Közben könyvet ír, amihez Henry Miller ad előszót, kisfilmet rendez, de legfőképpen élete utolsó időszakában fest és szobrászkodik. 50 évesen nősül és 1984-ben Éze-ben hal meg. Mauriac szerint: “Senkihez sem hasonlítható fényképész (volt): valójában festő, szobrász, aki a szobrászat és festészet helyett a fényképészetet választotta.”

Az emléktáblák utcája: rue Delambre

Alig 9 perces sétára van a Montparnasse-i temetől a rue Delambre, amit az emléktáblák utcájának is nevezhetnénk, hiszen a “négy muskétás” vendégei közül – talán nem véletlenül – többen, életük egy szakaszában itt laktak. Az egykori Hôtel des Écoles, ma hotel d’Alambre-ban (35-ös szám alatt) lakott Gauguin, André Breton és a nyughatatlan lekű breton, Maurice Scouëzec, hét évig. Neve talán csak a vájt fülűeknek mond valamit, pedig a korszak egyik legizgalmasabb festője volt, aki a Bretagne-i életvilág mellett megfestette – sajátos élénk színvilággal – madagaszkári, afrikai utazási élményeit (lásd képeit: itt). A Dingo bar (10-es szám) egy fogalom volt az 1920-30-as évek angolszász “emigránsai” között Párizsban (ma a helyén egy olasz vendéglő az Auberge Venice van). Az amerikai túristáknak ez egy kötelező zarandokhely, ugyanis az irodalomtörténet úgy tartja nyilván, hogy itt találkozott 1925-ben Hemingway és Scott Fritzgerald először, “A nagy Gatsby” megjelenését követően.

Collage_Fotor rue delambre

A mai Villa Modigliani épületében volt Man Ray fotostúdiója, a 9-es szám alatt lakott haláláig Isadora Duncan, ahová 1937-ben Helena Rubinsten a Raspail Stúdiohoz hasonló műteremlakásokat építtetett. Végül pedig a Montparnos-k egyik legeredetibb figurája a japán származású Foujita (lásd képet: itt) lakhelye következik az 5-ös szám alatt. Az utca ezen végében már a Dôme lila akácos portáljába és nagyon szép mozaik ablakaiba futunk bele. De menjünk vissza az utca végébe a Boulevard Edgar Quinet-be, mert most egy titkos tipp következik: minden vasárnap déletőtt művészeti piac van (festők, szobrászok, keramikusok), ami nagyon jó, nem gagyi Montmartre-i amerikai turistáknak, hanem még elérhető áron (is) igazi, párizsi, kreatív alkotások! Egyébként az 1994-ben újjáélesztett piac arra reflektál, hogy a XX. század első éveiben a “Montparnasse-i horda” itt rendezte meg művészeti vásárát, hogy betevőfalatját biztosítani tudja. Ha már itt vagyunk, szinte hivogat bennünket az alig 80 főt befogadó kisszinház, a Theâtre Edgar színes-mesés portálja. Az 1975-ben alapított színház az úgynevezett guinguette tradícióját igyekezett feleleveníteni. A guinguette (ami egy Ile de France-i fehér bor után kapta a nevét) a kabaré és az étterem keverékeként jött létre, azaz olyan zenés hely ahol az előadás közben iszogatni is lehet, és a végén a közönség a refrént együtt énekli a művésszel!

Collage_Fotor EDGAR2

Bretonok a Montparnasse-on – rue Montparnasse

Párizs nem csak a külső, hanem a belső migráció városa is, erre jó példa a bretonok Párizsba kerülése. A XIX. századi ipari fejlődésével Bretagne-ban az utolsó manufaktúra is bezárt, így az ott élők nagyrészt kézműves termékekből és a mezőgazdaságból tudta nagyon nehezen megélhetését biztosítani. Ugyanakkor Párizsban szükség volt munkaerőre, különösen a metróépítkezésekhez. Ahogy már itt említettük, az első – majd a többi – metróvonal megépítésére a breton származású Bienvenüe-t bízták meg, aki Bretagne-ba ment munkásokat toborozni. A férfiak után aztán jöttek a fiatal lányok (ők lettek Párizs Édes Annái), akik breton népviseletet hordtak, párizsi mértékkel mérve kicsit “ügyefogyottak”, “kulturálatlanok”, de melegszívűek és dolgosak voltak, és megtestesítőjük Becassine, az irodalmi figura lett. A szerencsésebbek, akik tudtak hímezni bekerülhettek a nagy szalonokba vagy éppen François Lasage hímzőműhelyébe, ahogy itt a Chanel kapcsán már volt róla szó. A párizsi bretonok nagyon gyorsan megszervezték magukat, a Montparnasse-i pályaudvar környékén megnyitottak a breton missziót, amelynek egyik központja éppen a rue Delamare 20-as szám alatt található. A lányokat már fogadóbizottságok várták a pályaudvaron, nehogy rossz útra tévedjenek, és itt készítették fel őket a városi létre (pl. a wc-használattól kezdve a közlekedésig), valamint a misszió közvetítette is ki  megbízható családokhoz  cselédnek, és ő is vállalt felelősséget értük.

A bretonok nem csak a munkaerejüket, hanem a kultúrájukat is elhozták Párizsba, megismertetve először csak a szegényebb fővárosiakat és más menekülteket, majd módosabbakat is, az ő galette-jükkel (ami hajdinalisztből készül, és épp ezért vastagabb és barnás színű) és crêpe-jükkel. Nos, ha valaki igazán jó galettet és crêpe-t akar enni, annak a rue Montparnasse-ba kell mennie (ami egyébként majdnem folytatása a kellemes rue Gaité-nak), szinte Bretagne-i városonként megtalálhatja a számára kedves palacsintázót.

Collage_Fotorrue Montparnasse

A modern Montparnasse és régi műhelyek

Utunk a Boulevard du Montparnasse-on visz tovább az Église Notre Dame du Champ mellett, ami sajnos belülről tipikus, a forradalom után épült, komor klasszicista templom, de a mögötte lévő park igazán kellemes. Innen alig egy percre van egy magán kiállítóterem, a Galerie les Montparnos, ahol nagyon jó privát, gyűjteményes kiállítások szoktak lenni. Az 1943-ban alapított, főként avantgard darabokat műsoron tartó Théatre de Poche (Zsebszínház) Párizs legkisebb színháza. Ha pedig valaki nagyon szép környezetben egy romantikus vacsorára vágyik, annak szívből tudom ajánlani a Montparnasse 1900 éttermet, amit tényleg megéri kipróbálni, rendes bisztrókonyha, nem túl drága  (esti) menüvel.  Az étterem 1906-ban nyerte el a ma is megcsodálható gyönyörű art nouveau stílusát! (információk: itt)

Az 1970-es évekre a Montparnasse-t is utoléri a modernizálás, ami persze összefüggött a pályaudvar felújításával és a tér forgalmi csomópottá válásával. A város legrondább tornya, és Franciaország legmagasabb felhőkarcolója 1969-72 között épült, versenyezve az Empire State Building-gel és hasonlókkal. Az 56. emeleten található tetőteraszról és étteremből fantasztikus kilátás nyílik. A torny köré komplex szolgáltató centrum épült, ahol a bevesárlástól a szabadidősporton keresztül, minden biztosított. Az állomástól induló utcák nevei, nagyon sítlusosan Érkezési, Indulási utcának vannak elnevezve.

Collage_FotorVÉEGE

Az Érkezési utca mögött találjuk a Villa Vassilieffet, ami még a régi Montparnasse egyik fontos lenyomata. Az 1800-as évek végéig itt még postahivatal működött delizsánsszal, majd 1901-ben Jean Roux ügyvéd a Világkiállítás sikerén felbuzdulva művészeknek alakít ki műteremeket, lakással együtt. Az orosz származású festő, Marie Vassilieff (1884-1954) 1912-ben költözik ide barátnőjével és rá három évre már meg is nyitja a Montparnos-k számára kantinját. Itt gyakorlatilag mindenki megfordult, aki élt és alkotott a Montparnasse-on. Marie Wassilieff 1929-ben elhagyja műteremlakását, de neve fennmarad a helyen, ma is úgy emlegetik Villa Vassilieff. Zivataros évek és mindenféle jogviták után a műterem-udvar, amely egyben múzeum is, felújítva, új koncepcióval 2016-ban nyitja meg újra kapuit a modern művészek előtt (információk: itt)

Hosszú sétánk után jöjjön az utolsó látnivaló Rodin kortársának, a monumentalista szobrászat nagy alakjának, Bourdelle-nek egykori műhelye. Antoine Bourdell (1861-1929) Rodin-nél kezd tanulni, és nagy csodálója volt Camille Caludell-nek. Két év után elhagyja Rodin műhelyét és Lengyelországba utazik, ahol elkészti Mickiewicz emlékművét. Visszatérve Párizsba az Académie de la Grande Chaumière tanára lesz, és tanítványainak egyike pedig Giacometti lesz. Egykori műhelyét, amit megnagyobbítanak átalakítanak, hogy monumentális szobrainak teret adjanak, 1992-ben nyitják meg, mint már múzeumot (információk: itt)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s