Az ismeretlen ismerős: a Montparnasse

Korábban említettem már, hogy Párizst akár a 3M városaként is meg lehetne határozni: a Montmartre és a Marais után következzen most a Montparnasse kevésbé ismert része, és vele együtt az első világháború utáni “őrült évek” (les années folles) hangulata, történetei és emlékei.

Az 1920-as évekre a Parnasszus dombján tanyázó múzsák (amelyekről a reneszánsz korában a nevét is kapta, noha domb a XVIII. századra már teljesen eltűnt) helyét elfoglalták a Montmartre-ról “emigrált” bohémek: az avant-garde – a dadaizmus, a szürrealizmus és a kubizmus -, az egizisztencializmus és az utópikus szocializmus által ihletett írók, festők, szobrászok és sanzonettek. A mai séta részben róluk fog szólni, – hiszen nélkülük nem érthetjük meg a helyet sem -, részben pedig azokról az utcákról, épületekről, amelyek szinte tobzódnak a korszak lenyomataiban.

A Montparnasse Párizs 14. kerületének északi negyede, ami a XX. század első évtizedeiben az olcsó műteremlakásokkal, kávézókkal, kis éttermekkel fogadta az idetelepülő művészeket, akik rövid időn belül Montparnos-ká váltak. A Montparnasse olcsósága, pezsgő intellektuális hangulata, szabadsága és szabadossága a világ minden tájáról vonzotta az avant-garde hívőit. De a Montparnasse a belső migráció helyévé is vált, ugyanis, a munkanélküliség elől a fővárosba menekülő bretonok települtek meg itt, – a breton konyhán és kultúrán keresztül – sajátos stílust adva a negyed egy részének (róluk majd a következő séta alkalmával lesz bővebben szó). Az 1960-as években a Montparnasse-t is utolérte a tőkeorientált modernitás szelleme: az állomás (a Gare Montparnasse) és környékét letarolva, megépült a város legrondább tornya, nyomában a bevásárló centrumokkal, irodaházakkal, amelyek jócskán átalakították a negyed arculatát, az egykori “bohém” és szegényebb lakóközösségeit.

1320964090-Paris-XIV

Mai utunk során ahogy fentebb jeleztem, a Montparnasse ismeretlenebb részét járjuk körbe: a Raspail megállóból (M4, M6) indulva, az Observatoire-t útba ejtve (útvonal:itt ) egészen a Denfert-Rocherau térig, ahonnan egy kicsit ki is lépünk egy-két érdekesség miatt, majd pedig és a fantasztikus hangulatú rue de la Gaîté-ben megérkezve (útvonal:itt) zárjuk a mai sétát.

Költők és mások, meg Modigliani és Rosalie utcája: rue Campagne- Première

Ahogy feljövünk a metró Raspail (M4,M6) megállójából, a rue Campagne-Première sarkán rögtön egy “mitikus” épülettel találjuk szembe magunkat. Az elfranciásodott svéd családból származó építész, André Arfvidson (régi ismerősünkkel) a keramikus Bigot-val együtt 1911-ben kivitelezett épülete – ami 20 duplex műteremlakásnak adott helyet – az art nouveau és art deco sítlus-ötvöződésének egyik legszebb példája. Az épület különlegessége mindezeken túl – a modernitás jegyében – a hatalmas üvegablakok, amelyek tágas belső tereket rejtenek. Nem véletlen, hogy a homlokzat Párizs város díját is elnyerte egykoron.

1Collage_rue champagne premiere31Itt volt műterme – többek között – az amerikai fotográfus Man Ray-nek akkori élettársával Kikivel (aki a de Montparnasse nevet is viselte, mert ő testesítette meg nőként mindazt, ami a Montparnasse volt ebben az időben), és itt készült az ikonikussá vált “Violon d’Ingres” fotója  is (lásd: itt).

A valamivel több, mint 250 méter hosszú rue Campagne-Première szinte minden épülete hordoz valami érdekes történetet. Az egyik állandó jelzője, hogy a “költők utcája”, mert lakott itt Rimbaud,  Rilke, majd pedig 1929-25 között “Párizs költője” (lásd egy versét itt), Louis Aragon feleségével Elsa Triolet-val. Ezeknek az éveknek a tanúja volt a Hotel Istria, amelynek falán ott az emléktábla, a bárban megforduló művészek névsorával (a festők: Marcel Duchamp, a lengyel Moise Kisling, a kubai Francis Picabia; a költők: Rilke, Tzara és Majakovszkíj; a zenész Satie, a fotográfus Man Ray és Kiki, illetve a másik pár, Aragon és Elsa Triolet). Aragon “Nincs nekem Párizs Elza nélkül” (Il ne m’est Paris que d’Elza) epikus hosszúságú Párizs-versének az a sora is olvasható a márványtáblán, amiben megemlékezik arról, hogy ez a társaság 1929-ben egyszer délfelé, együtt ült a Hotel Istriában.

DSC05770

Az utca legszebb története mégis talán Rosalie Tobiahoz és Amadeao Modiglianihoz fűződik. Az olasz Rosalia Tobia huszonévesen, 1887-ben érkezik Párizsba Ruspoli hercegnő szolgálójaként, majd rövid idő múlva Odillon Redon festőhöz kerül cselédnek. Nemcsak Redon-nak, hanem Ferenczi Károly mesterének – a ma már kevéssé ismert – Bougereau-nak is a modellje lesz. 1908-ra sikerül annyi pénzt összespórolnia, hogy a rue Campagne-Première 3-as szám alatt nyithat egy kis kifőzdét a “Chez Rosalie-t”. Ide jár le a házban lakó, szintén olasz, és nagyon szegény Modigliani is, aki hálából az ingyen ebédért, egy falra festett képpel fizet, amit Rosalie másnapra lemos, hogy ne botránkoztassa vendégeit. Modigliani 1915-ben festi meg a már ötvenes évei elején járó Rosalie-t, amivel hallhatatlanná is teszi. A “Chez Rosalie” 1925-ig működik – ekkor már Modigliani öt éve halott – és Rosalie leköltözik családjával Cannes-ba, ott is hal meg 1930-ban. A “Chez Rosalie-nak” ma már hűlt helye, csak a Párizs vendéglőiről szóló könyvekben találjuk meg a képeit és történetét.

  Rosalia Tobia 1895-ben Willam-Adolph Bougereau-nak (1825-1905), 1915-ben Amadeo Modiglianinak (1884-1920) festményén és egy 1925 körül készült fényképen

Egy intézmény: a Closerie des Lilas, majd az Observatoire és kincseket rejtő rue Cassini

A rue Campagne-Première-től alig háromszáz méterre a boulevard Montparnasseon találjuk meg a XIX.-XX.  század Párizsának “műintézményét” a Closerie des Lilas-t. A Fontainebleau-ba vezető postakocsiúton az egyik legfrekventáltak kávézó-megálló hely a Closerie (major) volt a XIX. század elején. Első tulajdonosa François Bullier telepíti be akácokkal és nyiltja meg itt mulatóját, ami olyan volt, mintha az Ezeregy éjszaka meséje elevenedett volna meg a maga háremével. (Kevessé ismert, hogy a Closerie des Lilas-val szemben lévő kávézó éppen Bullier nevét viseli.) Az 1860-as évektől a hely először az új festőnemzedék, a “kérlelhetetlenek”  – Cézanne, Monet, Sisley, Pissarro – tanyája lesz Zolával, Baudelairrel és Verlaine-nel egyetemben. Aztán jön a hosszú életű, szimbolista költő Paul Fort (1872-1960) és 1905-ben a lila akácok árnyékában megalapítja a keddi irodalmi, szellemi szalont, ahol a Montparnos közül mindenki megfordult aki híres volt, vagy azzá vált. Az irodalomtörténet úgy tartja számon, hogy ebből a szalonból indul útjára a dada, itt írta első regényét Fitzerald és Hemingway is. A Closerie des Lilas (itt) ma eléggé drága és pipec, de nem túl jó konyhájú étterem, illetve söröző és bár, amit persze Renaud is megénekelt (itt), hiszen itt találkozott először későbbi feleségével.

Collage_Closier lilas

A Closerie des Lilas előtt áll a “bátrak bátra” , Ney marsall szobra, akit a waterloo-i csata után a Napoleontól nászajándékba kapott kardjáról felismernek, elfognak és a vereségért példát statuálva kivégeznek. Ha balra pillantunk egy impozáns szökőkutat látunk a “Nagy felfedezők kertjében” (Jardin des Grands Explorateurs), ahonnan egész a Luxembourg kertig el lehet látni. A kertet egyébként az olasz Marco Poloról és a francia Cavelier de la Salle-ról a Nagy-tavak, a Missisipi és a Mexcoi-öböl felfedezőjéről nevezték el. A szökőkút éppen ezért a négy földrészt szimbolizálja, nyolc tajtékos lóval a talpazatán, amely 1867-ben lett kész és egyik szobrásza az a Davioud, akinek műveivel már korábbi sétáink alkalmával találkoztunk.

3Collage_Observatoire.jpg

Átvágva a boulevad Montparnasse-on, az avenue de l’Observatoire végén találjuk az 1667-ben alapított Observatoire de Paris-t (nem keverendő össze, az Obeservatoire de Sorbonne-val), amely Franciaország legnagyobb csillagászati kutató helye (virtuális séta itt).

Az avenue de l’Observatoire-ra merőleges kis utca a kincseket rejtő rue Cassini, ami arról az olasz származású csillagászról kapta a nevét, aki a csillagvizsgáló első igazgatója volt 1671-től. De az utcát akár nevezhetnénk Louis Süe építész utcájának is, hiszen 1903 és 1906 között négy különböző épület is az ő keze nyomát viseli. Guimard és Lavirotte mellett Louis Süe a párizsi art nouveau-art deco meghatározó alakja, akinek korai munkássága és élete szorosan összeforrt a Montparnasse-szal. A bordói származású 27 éves Süe évfolyamtarsával Huillard-ral 1903-ban kap megbízást, hogy a 7-es, majd pedig 5-ös szám alá (ez utóbbit a festő Jean-Paul Lauren-nek) műteremlakásokat építsenek. A 7-es számú épület egy klasszikus art nouveau iskolafeladat, míg az 5-ös számú ház eklektikus stílusú, kicsit középkori várra hasonlító első szintjeit fantasztikusan töri meg a hatalmas üvegablakok szintje, amit a kiugró fa tetőszerkezet zár le. Az utca igazi gyöngyszeme az 1906-ban Lucien Simon (aki az impresszionisták között a a “Bande noir” csoporthoz tartozott – nagyon jó képei itt) számára épített letisztult, funkcionális  műteremlakása, érdekes fa- és tégladíszítéssel. Végül pedig az építész páros negyedik épülete az utcában, az 1-es szám alatt, egy ötemeletes, “mesélő” art nouveau épület 1904-ből, bukolikus, idilli ornamentikával.

4Collage_rue Cassani

Louis Süe megérdemel még pár sort, mind élete, mind pedig későbbi művészete okán. Negyven éves koráig szinte a Closerie des Lilas-ban lakott, Debussy, Bonnard, André Gide asztaltársaságához tartozott, és Isadora Duncan volt a nagy szerelme. Sőt, a fáma szerint a kíváló úszó és sport ember Süe volt az, aki megpróbálta kimenteni a jeges vizű Szajnából Duncan balesetet szenvedett gyermekeit. Pályája második felében mint belső építész és dekoratőr vált egyre keresettebb művésszé, sőt a “parfüm-király” Jean Patou divatházának is tervezett parfümös üvegeket (műveit lásd: itt ).

Belfort oroszlánja, a Giacometti Múzeum és a fantasztikus rue Froidevaux

Utunkat az avenue Denfert-Rochereau-n folytatjuk a hasonló elnevezésű térig, ami a Montparnasse egyik közlekedési csomópontja (hajdanán pedig a város határa volt). Először egy akadémikus szobrász, Jean-Baptiste Champeil (1866-1913) allegórikus szobra mellett haladunk el, majd a túloldalon egy régi rendház és a páli Szent Vincéről elnevezett korházat látjuk, ami ma egy közösségi befogadóhely. A térre megérkezve látjuk a francia ellenállás szimbólumát a belforti oroszlánt (Lion de Belfort), amit 1879-ben Denfert-Rochereau Belfort kormányzójának a francia-porosz háborúban tanusított hősiességét megörökítendő állítottak. A szobrot az a Bartholdi készítette, akinek a műhelyéből a Szabadság szobor is kikerült. (Egyébként Bartholdi a szobor eredetijét Belfort-nál egy sziklába faragta meg először, lásd: itt).

Collage_FotorBELFORT oroszlánja

A Place Denfert-Rochereau északi részén van a párizsi Katakombák lejárata (Avenue du Colonel Henri Rol-Tanguy 1). A múzeumot 1983-ban hozták létre a római kori alagútrendszerből, ahol megtekinthetők az évszázadokon keresztül, egészen 1933-ig – különböző temetőkből – idehordott koponyákból, csontokból összerakott járatok. Aki kedveli a borzongós műfajt, annak bizonyára érdekes lehet (információk: itt)

Továbbhaladva, alig négy percre található a svájci születésű, szürrealista szobrász és festő Alberto Giacometti (1901-1966) műveinek tárháza, az Institute Giacometti (rue Victor Schoelcher 5), ami most teljes szépségében tündököl, mert idén júniusban fejezték be a gyönyörű art deco épület felújítását. Eredetileg az épület Paul Follot dekoratőr háza volt, amit saját maga tervezett, és 1913-ra lett kész. Egyébként Picassonak is volt itt műhelye egy időben, míg az utcában lakott élete utolsó éveiben Simone Beauvoir. (Eredetileg Giacometti műhelye nem messze innen  – rue Hippolyte Maindron 46 – volt, de a műveit kezelő alapítvány ide, méltóbb helyre költöztette a hagyatékát, információk: itt)

Collage_FotorGiacometti

Ezek után megint egy olyan utcába jutunk – a Montparnasse temetővel szemben – ami szinte tobzódik a szebbnél szebb art nouveau-art deco épületekben, az ember nem győzi kapkodni a fejét. Rögtön  a rue Boulard és a rue Froidevaux (11 szám) sarkán áll a Gustav Klimt ihlette – a homlokzaton végig futó arany mozaik sorral ékesített – ötemeletes épület, amelynek  hullámzó bow-window-jait gazdagon díszített erkélyek fogják közre. A mellette lévő 9.szám alatt lévő műterem lakás ugyancsak bow-window-val operál, de itt már a szögletes formák érvényesülnek és a homlokzat síkját megtöri a kétméteres műteremablakok beugratása. Mindkét épületet még az első világháború előtt építették, így egy fajta késői art nouveau-nak is tekinthetők.

Collage_Fotorrue Froidevaux9

A 21-23-as számú ház 1929-ben lett kész, bérlakásoknak és műtermeknek helyt adva. A  szimmetrikus homlokzatot kicsit népies, mozaikból kirakott színes virágdíszítések, amelyeket a téglaborítások között helyeztek el, teszik érdekessé, míg a szépen megmunkált vaserkélyek és ablakkeretek eleganciát kölcsönöznek az épületnek.

Collage_Fotor_rue Froidevaux21

A rue Froidevaux-ban az egyszerű, sima homlokzatú 37-es számú házban lakott az író Marcel Duchamp, Giacometti és testvére egy évig, és aki számunkra igazán érdekes Robert Capa (nekik úgy látszik nem volt pénzük az előbb bemutatott műteremlakásokra). Capának ebben az épületben volt fotostúdiója is, és itt hagyta az úgynevezett “mexikói böröndöt” 1939-ben, amikor a német bevonulás után el kellett hagynia Párizst. Azt a bizonyos bőröndöt – amely a spanyol polgárháborúban készített képeinek negatívjait tartalmazta – asszisztensére, Csiki Weisz Imrére bízta, akinek pár hónap múlva szintén menekülnie kellett. Csiki Bordeaux-ba érve átadta a bőröndöt egy mexikói diplomatának azzal, hogy küldje el Capának New Yorkba. Capa soha nem kapta meg a bőröndöt, és 2008-ban egy véletlen folytán került meg, mint a fotoművészet felbecsülhetetlen értéke.

Rue Thermopyles, Cité Bauer és egy székelykapu

Azért, hogy a kissé provinciális Párizst, meg egy számunkra szívet melengető dolgot is lássunk,  némileg elhagyjuk a Montparnasse negyedet. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy Párizsnak vannak olyan részei (ezeket majd egy következő sétában be is mutatom), hogy olyan érzésünk lesz, mintha nem is metropoliszban, hanem egy kétutcás kis faluban járnánk. Nos a Cité Bauer – ami eredetileg Cité Barré volt az itt élő foldbirtokos után – és a vele párhuzamosan futó rue Thermopyles ilyen érzeteket kelthet bennünk: földszintes házak, művészeti udvarok, szinesre festett kapuk, zsalugaterek, rengeteg zöld és virág, nyugalom, ahová nem ér el a nagyváros zaja. 1959-ig mind a két utca le volt zárva, innentől fogva látogatható a nem itt lakók számára is.

Collage_Fotor rue thermopyles

Kétségtelen, hogy a környék legtöbbet említett és fotózott háza a Cité Bauer 19-es számú épülete, amivel mintha egy csöppnyi Erdély elevenedne meg: a faragott székelykapuval, aminek szívalakú formájába az “Isten hozott – Bienvenue” van kovácsoltvas hajlításokkal beleírva, a tulipános ajtófélfa, és a furulyázó juhász alakjában. Minden forrás szerint a házat 1959-ben egy Alexander Mezei nevű szobrászművész alakította át és adott neki erdélyi-magyaros formát.

Collage_Fotor19 cité Bauer

A színházak és vidámság utcája: rue de la Gaîté

A rue de la Gaîté-be a hosszú rue Raymond Losserand-on keresztül lehet eljuti, ami hangulatában hasonlít a rue Mouffetard-ra, de sokkal inkább helyi, mint túrista attrakció.

A rue de la Gaîté-be nem hazudtolja meg a nevét: képzeljünk el egy olyan utcát, amiben  ma is öt működő színház, számos kávézó, étterem kiülős tersszal és egy két sex-shop is van. Mindezek ellenére sokkal diszkrétebben frivol és mondén a hangulata, mint mondjuk a Pigalle-nak.

Collage_Fotor rue de la Gaité

 

A legelső színház ami utunkba esik a Théâtre Montparnasse-Gaîté ami 1868-ban nyitotta meg kapuit mint café-concert, azaz olyan színház, ahol az előadások alatt fogyasztani is lehetett. Az 1930-as években először revü-, majd zenés színház lett belőle, míg a második világháború után pedig avant-garde zenésszínház Agnes Capri színésznő és rendező jóvoltából. Többször átalakítják, renoválják az épületet, és műsorán ma már inkább kisebb kamaradarabok, komédiák szerepelnek (információ: itt).

A klasszikus kőszínházi épületet – amit ma láthatunk – 1886-ban avatják fel Théâtre Montparnasse néven, és egy nagy, illetve kis terme révén közel 1200 embert képes befogadni (előtte közel 30 éven keresztül fából ácsolt színpad áll itt). Műsorán egyaránt vannak drámák (most például Stefan Zweig: Egy élet legendája) és könnyű, szórakoztató, modern komédiák (információ:itt ).

A Bobino – nevét egy marionettistáról kapta – kabaré előadásai miatt fogalom volt a Montparnasse-on. Történetének első szakasza 1873-tól 1985-ig tartott, ugyanis ekkor a régi kabaré- és zenés színház épületét lebontották és helyette egy átjáróba illesztett modern épület került összekapcsolva egy szállódával és egy diszkóval is. 1985 előtt elsősorban a francia sanzon “szentélye” volt  – kicsit versengve az Olympiával -, míg az átalakítás után könnyűzenei koncerteknek, musical-eknek ad helyet.

A Comedie Italienne kékre festett, díszes homlokzata olyan, mintha hírtelen a XVIII. századi Itálában járnánk, pedig csak 1980-ban nyílt meg itt az olasz szinház, ami most anyagi gondok miatt zárva van. Párizsban már az 1600-as évektől működött olasz színház a Théâtre italien de Paris, ami város különböző színházaiban lépett fel, műsorán általában olasz operákat tartott.

Az utca végén találjuk a Theâtre Rive Gauche-t, ami egy régi Montparnasse-i kabaré átalakításából jött létre, nem nagy repertoárral, és főként társadalmi mondanivalójú darabokkal (információ: itt).

A rue de la Gaîté pezsgését, hangulatát nehéz vissza adni, mindenkit arra bíztatok, hogy egy kávéra, vagy csak italra üljön le itt bárol az utcában és élvezze a felszabadult párizsi hangulatot. Mai sétánkat az Edgar Quinet metrómegállónál fejezzük be, hogy aztán a következő alkalommal innen indulva megnézzük a “világ köldökét”, ahogy Henry Miller hívta a Montparnasse szívét.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s