A Diadalív árnyékában

Ahogy egy korábbi séta alkalmával  említettem, Párizs kétszívű város: egyik szíve a Place de la République-en, másik pedig a Place de l’Étoile-on – pontosabban 1970 óta Place Charles de Gaulle-on -, a Diadalív alatt dobog. A történelem különös fintora, hogy a Diadalívet 1806-ban még Napóleon kezdte el építtetni, és éppen harminc évvel később, 1836-ban a júliusi monarchia államtanácsának elnöke, Adolphe Thiers avatta fel (egyébként ő volt az is, aki Napoleon hamvait hazahozatta Szent Ilona szigetéről).

normal_paris-place_de_l_etoile-arc_de_triomphe

Az Arc de Triomphe előképéül Titusz császár Forum Románum bejáratánál álló diadalíve szolgált, csak persze többszörösen nagyobb méretben: 50 méter magas, 47 méter széles és 45 méter hosszú. A falain Napoleon 153 csatájának helyszíne olvasható (többek között a győri csatáé is Raab néven), és amelyeket a körbefutó frízeken is megörökítettek. A Diadalív déli tengelye a Champs-Élysées-re nyílik, itt láthatók a Marseillaise néven elhíresült és a Napoleon didala  szoborcsoportok. A másik, északi, tengelye pedig az avenue de la Grande Armée-ra néz, ahol a Béke és Ellenállás szoborcsoportok találhatóak. A kelet-nyugati tengelyében pedig a Kléber és a Wagram sugárutak futnak (látogatási információk itt).

Mai sétánk alkalmával a Diadalívet körbevevő tizenkét sugárút és környékét járjuk be, három kerületet – a 16.-ból indulunk a 8.-ba, majd a pedig a 17.-et –  érintve. Nem véletlen a címválasztás, mert Erich Maria Remarque híres regénye főhősének, Ravic doktornak is a nyomába eredünk, szokás szerint megnézünk egy-két fantasztikusan szép art nouveau épületet, elmegyünk Párizs Aranyháromszögébe – az avenue Montaigne, Champs-Élysées, George V. által határolt területre -, Dreyfus kapitány utolsó lakhelyére, a hangulatos Ternes terén egy jó kis kávézóba és utunkat a pozsonyi csatáról elnevezett utcában az egykori Mercedes hotelnél fejezzük be (útvonal:  itt és  itt).

Az avenue Kléber-től az avenue Marceau-ig: Ravic doktor törzshelyétől     egy kis városmajori utánérzésig

A Kléber sugárút közepén, a Boissière megállónál (M6) leszállva rögtön szembetaláljuk magunkat a piros ernyős Le Kléber kávézó-sörözővel, ahol Ravic gondűző calvadosát fogyasztotta rendszeresen. A mozaikberakásos belső még a negyvenes éveket idézi, és talán nem véletlen, hogy Remarque ezt a bárt nevesítette regénye egyik színhelyéül. Továbbhaladva, a rue Galilée mellékutcájában egy légcsavart láthatunk az egyik ház homlokzatán – ez a francia repülősklub (ACF) székhelye, kiállításai a repüléstörténet szerelmeseinek kihagyhatatlanok (információ: itt). Nagyon tudom ajánlani, a környék legkedvesebb 7-7-ig nyitvatartó helyét, a Merci Jerôme hálózathoz tartozó teázó-süteményes boltot.

A Diadalívhez elég közel fekszik az egykor legelőkelőbb párizsi hotel a Majestic, ami ma sem vesztett fényéből, csak éppen Hotel Peninsula névre hallgat. A Majestic Hotel története 130 év történelmi lenyomata: 1864-ben egy orosz mágnás építette fel itt a “kis Versaillest”, amit aztán II. Isabella spanyol kirányné 1868-ban megvett, mikor számüzetésbe került, és 36 évet töltött ott.  Halála után a palais Castille-ból 1904-ben 400 szobás szállodát alakítottak ki, ami fogalommá vált a Belle Époque-ban. Az első világháború után hadikórház volt, majd újra szállodaként funkcionált és vendégei között tudhatotta a 1920-1930-as években mindenkit, aki számított. (Gershwin például itt írta az “Egy amerikai Párizsban” darabját.) Aztán a Hadügyminisztérium, majd a német megszállás alatt a katonai parancsnokság költözött ide, végül Párizs felszabadulása után 1946-1958-ig az UNESCO székhelye volt.  A szálló későbbi történetével kapcsolatosan hagy osszak meg egy személyes élményt: a Kléberen sétálva és a hotel előtt elhaladva hosszú ideig mindig déjá vu érzésem volt. Aztán  a szálloda történetét olvastva eszembe ötlött, hogy gyerekkoromban, az 1970-es évek közepén szinte minden nap láthattam a tv-ben, amikor a vietámi-amerikai béketárgyalásokról Róbert László bejelentkezett tudósítani, sőt nem egyszer a Le Kléber sarkáról is! Az épületet a francia állam 2007-ben adta el Katharnak, és így lett belőle Peninsula Hotel.

DIADALÍV ÁRNYEKABAN 002-COLLAGE_kleber

A filozófikus humor XX. századi képviselőjéről elnevezetett rue Jean Giraudoux-n végig menve jutunk el az avenue Marceau-ig (azért pillantsuk be a rue Chaillot sarkán egy kis francia-olasz hangulatért a Villa Sophia kávézóba, aminek falait ma is Sophien Loren fiatalkori képei díszítik). Itt áll a 31-es szám alatt Párizs talán legfiatalabb temploma, az 1930-38 között az egykori kápolna helyére épített Saint Pierre de Chaillot. (Egyébként még a régi kápolnában ravatalozták fel 1893-ban Maupassant-t, majd 1922-ben Proust-ot.) A bauhaus jegyében emelt betonszerkezetével, harangtornyával, a bizánci templomokat idéző külső díszítésével, és a bélletes kapujával, némileg pedig belső festésével (lásd: itt) a városmajori templomot ídézheti fel bennünk!

DIADALÍV ÁRNYEKABAN 023-COLLAGE_saint Pierre

Csak egyet kell fordulnunk, hogy a 30-as szám alatt megpillantsuk a környék legszebb épületét, az azúrkékre festett vasrácsaival és erkélyeivel. Az 1912-14 között épített lakóház stílusában átmenetet képez az art nouveau és art deco között, hiszen mindkét irányzat díszítőjegyeit magánviseli. A homlokzat fő motívuma a toboz, de a tetején ott találjuk a szétterülő pávátollas díszítést is. A gyönyörű mívességű bejárat felett mint egy korona, úgy ül a legyezőszerű esővédő.

DIADALÍV ÁRNYEKABAN 027-COLLAGE_30 monceau

A Champs-Élysées kereszteződésétől az Alma hídig: a Hotel Païva és a Lalique-ház

Az avenue Marceau-tól a középkori filozófusról elnevezett rue Pierre Charron-on keresztül jutunk el a Champs-Élysées sugárútjának legnagyobb kereszteződésig. Az utca számos palotája közül a Hotel Château Frontenac érdekessége, hogy itt működött a Le Gerny’s kabaré, ahol  1935-ben Edith Piaf egy éven keresztül lépett fel, esténként 40 régi frankért.

A Champs-Élysée elejére kiérve két hely hívja fel magára a figyelmet. A 25-ös szám alatt a súlyos, zöld, aranyozott kapujú Hotel Païva, ami a III. Napoleon-kori Párizs egyik legelőkelőbb palotája volt. A kokottból lett márkiné, Ester Blanche Lahman számára építette, közel 10 éven keresztül (1856-1865 között) évi egymillió aranyfrankért a férje, a portugál Païva márkija (aki aztán öngyilkos is lett). A palotát a köznyelv csak a “Louvre de cul” névvel ihlette (a cul szó a franciában jelent közösülést, alsófertájt és szerencsét is – így mindenki fantáziájára bízom a fordítást), amire nem csak a gazdag berendezésével, hanem a 900 kiló aranyból épített fürdőkádjával – aminek hideg-meleg vizes csapja mellett egy harmadikból pezsgőt lehetett ereszteni – szolgált rá. Ma az épület a Traveller’s Club székhelye, előzetes bejelentkezés alapján látogatható (képek és információk: itt). Mellette a 19. szám alatti épület, ahol egy cirádás palotákra emlékeztető bejárat keltheti fel az érdeklődésünket. A sövény folyosó mögött egy klasszikus 1920-as évekbeli áruház bújik meg, ami a most menő amerikai márka, az Abercombie and Fitch pszeudo-pornográf stílusban dizájnolt áruháza.

DIADALÍV ÁRNYEKABAN 044-COLLAGE_champs

Utunkat a Grand Palais mögötti utcán folytatjuk, ami lehetőséget ad, hogy szemügyre vegyük a palota gazdag szobor, mozaik és dombormű díszítését. Párizs egyik rejtett angol parkja egy épített sziklával és vízeséssel a Kanadáról elnevezett Jardin de La Nouvelle- France, aminek bejáratánál a felfedezők szobraiba ütközünk. Eredetileg egyébként a romantika nagy költőjének, Alfred Musset-nek 1910-ben állított emlékműről – a Költő álmáról – volt nevezetes a park.

Innen alig hét percre, a Szajnával szemben, az Alma hídhoz közel, áll René Lalique egykori lalóháza. Réné Lalique (1860-1945) art nouveau és art deco leghíresebb ékszertervezője és üvegművésze volt (néhány kép: itt). Lalique 1903-ban ad megbízást a Feine fivéreknek saját lakóház és műhely építésére. Az asszimetrikus épület első pillantásra neo-reneszánsz sítlusú, de aztán feltűnnek az art nouveau növényi motívumai is, amelyek a maga Lalique által tervezett bejárati ajó üvegédíszítésében folytatódnak. Ha szerencsénk van, beleshetünk a lépcsőházba is, ahol a hullámzó lépcsőfeljáróban is érvényre jutnak a homlokzat art nouveau elemei.

DIADALÍV ÁRNYEKABAN 072-COLLAGE_lalique

Párizs “arany háromszöge” – az avenue Montaigne, des Champs-Élysées, George V.

Az 1848-as forradalom után a gazdag polgárok és nemesek egy része megunva az utcai barikádokkal, felfordulásokkal és rombolásokkal teli balpartot (a Place des Vosges környékét, lásd erről bővebben itt)  szépen, lassan átszivárgott a jobbpart nyugodalmasabb, jobb levegőjű, zöldebb részeibe. Ezzel elindult a 8. kerület fejlődése, ami az ingatlanbefektetéseknek köszönhetően fokozatosan Párizs (luxus) kereskedelemi, gazdasági és politikai centrumává vált. A burzsoákat és a nemeseket követték a luxus látható megtestesítői a nagynevű divatházak, ékszerészek, majd pedig a luxus turizmus igényeit kielégítve a több csillagos szállodák.

A Cours Albert 1er 40-es szám alól egy kis parkon keresztül jutunk el az avenue Montagne-be. A park közepén álló szoborcsoport két női alakja Franciaország és Belgium szövetségét ábrázolja, azért is kapta nevét a belga királynőről, és lett Place de la Reine Astride. Az avenue Montaigne-ban először az 1913-ban átadott, kívül-belül klasszikus art deco stílusban épített Théatre des Champs-Élysées előtt kell megállunk, ami 1970 óta magánszínház. Az épület tulajdonképpen három termet foglal magában: egy színháztermet, ahol főként opera, balett és zenekari darabokat adnak elő, teret adva  a  fiatal tehetségeknek a világ minden tájáról. (1913-ban Sztravinszkíj Tavaszi áldozatának ősbemutatója is itt volt, ami jó kis botrányba fulladt). A második terem a kabaré színházé, míg a harmadik terem pedig a studiószínházé (információk: itt)

DIADALÍV ÁRNYEKABAN 088-COLLAGE_rue montaigne

A színház mellett van Párizs egyik menő panoráma étterme a Maison Blanche (információ: itt),  persze a helyhez illő árszínvonallal. Klubja, ami éjjel fél 1-kor nyit, az igen felkapott párizsi éjszakai szórakozóhelyek egyike, a nem messze innen lévő Crazy Horse Paris-val egytemben (információ itt). És akkor jöjjön Párizs egyik legelőkelőbb szállodája, a piros napernyős, muskátlivirágos Plaza Athène, aminek hírnevét Alain Ducasse több Micheline csillagos étterme is emeli. Persze, ha a rue Montaigne, a megfelelően előkelő környezetben, akkor a legnevesebb divatházakat “főutcáján” is járunk!

DIADALÍV ÁRNYEKABAN 119-COLLAGE_champs élysées

Addig míg az avenue  Montaigne-on vagy a George V.-en, illetve a rue François Ier-en a kifinomult és luxus haut-couture-t találjuk meg, addig ez a Champs-Élysées-n már eléggé felhígult a globalizált márkákkal, amelyek aztán globális közönséget is vonzanak: szinte nincs olyan náció, amivel itt ne találkozhatnánk! A Champs- Elysées-nek is megvan a maga elit része, például a Louis Vuitton-nal, ahol a kínai és orosz túristák több méteres sorokban állnak a bejutásra várva. Vagy ott van a Fouquet’s, ami 1899-ben még limonádézóként nyílt meg, és valójában 1913-tól lett belőle előkelő bár, vagy benézhetünk egy jó kis Saint Honoré-ra a legszebb Ladurée cukrászdába is.

Mégis két épületetre hívnám fel a figyelmet: az egyik a 78-as szám alatt lévő passzázs, az Arcades des Champs-Élysées, amit Arcades du Lido-nak is hívnak az egykor itt lévő híres kabaré után. A passzázs belseje a klasszikus 20-as éveket idézi, a bézs-fekete márványdíszítést a bronz teszi ünnepélyessé. A 15 méter hosszú passzázs különlegessége a művészi megvilágítás, aminek elemeit az a René Lalique készíti, akit fentebb már bemutattunk. A nagy presztizsű Lido kabaré 1929-ben nyitja meg itt kapuit, hogy aztán az üzletek terjeszkedése miatt 1977-ben átköltözzön a 116-os szám alá (Lido-Paris  információ: itt).

A Champs-Élysées kétségkívül legszebb épülete a 103-as szám alatt található, ami ma a HSBC bank székhelye, noha 1919-ben az Élysée Place Hotel-nek készült. Az a George Chedanne (1861-1940) tervezte, aki már régi ismerősünk a Galerie Lafayette-ben (itt) és a rue Réaumur-ön  itt tett séták apropóján.

DIADALÍV ÁRNYEKABAN 144-COLLAGEchamp palota A ritmikusan hullámzó art nouveau fasszádot igazi zsáner szobrok és jelenetek díszítik és Hippolyte Lefebvre – aki a Place des Pyramides-on álló bronz Jeanne d’Arc szobrot is készítette (lásd: itt)- az art nouveau minden emblematikus jelképét felvonultatja a díszítő motívumokban (a hattyút, a halat, a virágzó indákat, a gyümölcsöket és a búzakévéket) hírdetve a bőséget, a gazdagságot és az életörömet.

A rue Balzac-tól, az avenue Hoche-on át, az avenue Wagram-ig: Balzac,  Dreyfus kapitány és Jules Lavirotte nyomában

A Champs Élysées jobb oldalán a rue Balzacon keresztül folytatjuk utunkat (ebben az utcában van az egyik legjobb art mozi is, a Cinéma le Balzac). Noha most célirányosan haladunk, de megéri némi kitérőt tenni a környező utcákba, már csak azért is, hogy lássuk, mennyivel másabbak az üzletek, az éttermek, sőt az itt élők is, mint a sugárút jobb oldalán.

Nem véletlen, hogy errefelé minden Balzac-hoz kötődik, mert a rue Balzac 22. szám alatt állt az az lakóház, ahol az író meghalt. Nem messze ettől, az avenue de Frieland mellett állították fel 1902-ben Alexandre Falguière Balzac szobrát, miután az Írók Társasága visszautasította Rodin művét (ami most a rue Raspail-on látható). Az ügy nagy botrányt kavart, a heves vérmérsékletű Zola második Dreyfus-ügynek nevezte a történteket.

DIADALÍV ÁRNYEKABAN 148-COLLAGE_Balzac

A szobor mögötti park az egykori Rothschild palota – ami gyönyörű belsőjével ma presztízs rendezvényeknek, kiállításoknak ad otthont (képek itt) – kertjéből lett kialakítva. További utunk a Diadalívtől induló egyik nagy sugárúton keresztül, az avenue Hoche-on vezet a wagrami csatáról elnevezett sugárútig. Közben két émlítésre méltó dolgot kell megnéznünk: az egyik a rue de la Néva és a rue Daru környéke, ami az orosz emigránsok városrésze volt, hiszen itt épült meg az Alexander Nyevszkíjről elnevezett ortodox katedrális is. Sőt éttermük a két háború között alapított La Marée volt, ami ma az egyik közkedvelt halétterem, lásd: itt

A másik látnivaló a rue Renaudes 7 szám alatti ház, ami egy egészen különös stílusban épült sorház egyik épülete: mintha római légiók kaszárnyáit építették volna meg a XX. században, erre ráéerősít még az is, hogy minden épület bejáratát klasszikus római szoborfejek díszítik. Szóval egy ilyen házban élt élete utolsó évtizedében Dreyfus kapitány.

DIADALÍV ÁRNYEKABAN 171-COLLAGE_dreyfuss

Ennyi gyaloglás után ha valahol érdemes megpihenni, az a Place de Ternes-en lévő La Brasserie Lorraine, amelyet 1919-ben nyitottak meg és vendégei között tudhatta Charlie Chaplint, Jean Gabin-t sőt még Clint Eastwood-ot is. Igazi bisztró hangulat, napfényes terasszal!

És akkor most jön sétánk legszebb épülete a Jules Lavirotte – aki építeszetének itt  már szenteltünk egy bejegyzést – által tervezett Ceramic Hotel. A XX. század fordulóján az avenue Wagram környéke az apacsok és a prostituáltak vidéke volt. Az itt álló egykori hotel is úgynevezett “maison meublée” volt, ahová a prostituáltak vitték fel klienseiket. A Lavirotte által tervezett épület 1904-ben lett kész és homlokzatával 1905-ben díjat nyert. Természetesen itt is, mint látható, együtt dolgozott a kor nagy keramikusával Bigot-val. Az ötszintes épület földszintje egyfajta art nouveau kiáltványnak is felfogható gazdag díszítettségével, változatos formáival.

DIADALÍV ÁRNYEKABAN 222-COLLAGE_hotel ceramic

Ha csak eddig jutunk, akkor is megéri: rue Montenotte, vagy az avenue Carnot, vagy éppenséggel a rue Presbourg

Ha valakineknek nincs ideje végigjárni ezt a jó két órás túrát, hanem kezdő párizsozóként csak szeretne valamit megérezni a Diadalív árnyékának hagulatából, akkor azt tanácsolom, hogy sétáljon el a rue Montenotte-ig. Itt találja a kicsit hipszter beütésű, piros napernyős La Palette-t, valamivel odébb pedig a nagyon jó breton palacsintázót az Étoile d’or-t. Vagy menjen csak végig az avenue Carnot-n és üljön le a l’Arc kávézó teraszára, vegyüljön el a helyiek között, mert errefelé már eltűnnek a túristák.

DIADALÍV ÁRNYEKABAN 231-COLLAGE_vége

Mai sétánkat a rue Presbourg 9 szám alatti, visszafogott, de szép art nouveau ihletésű palotával fejezzük be. Tervezője az a George Chedanne, akinek a Champs Élysées-n lévő épületénél már megálltunk. Ez volt az egykori Hotel Mercédes, aminek mozgalmassága az autóutak kanyargását idézi fel, míg a reliefek az autózás hőskorából vett jeleneteket ábrázolnak, szinte filmszerűen.

 

 

2 hozzászólás Új írása

  1. Szasz Gabriella szerint:

    Jo olvasnni

    Kedvelés

    1. setaljvelemparizsban szerint:

      Nagyon köszönöm!

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s