A legrégebbi, a legelső, a legkisebb…: a tíz “leg”, ami kihagyhatatlan Párizsban!

A mai sétánk alkalmával egy jó nagy kört teszünk Párizsban, hogy bejárjuk a nagyváros azon az érkességeit, amelyeket a legszűkebb, legkisebb, legrégebbi, legelső, legrövidebb és leghosszabb jelzőkkel tudunk illetni. Magyar vonatkozása miatt a legszűkebb utcával kezdünk, majd pedig átmegyünk a legkisebb hídon. Megkeressük a legrégebbi lakóházat és a legrégebbi – még ma is működő –  fűszerkereskedő boltját, aztán visszatérünk Félelemnélküli János tornyába (Tour de Jeans sans peur), ahol a város legelső toilettje található, a XV. századból. A Sthorer-t, megint nem hagyhatjuk ki, mint a legrégebbi alapítású cukrászdát, majd a legrégebbi alapítású csokoládékészítőhöz, illetve étteremhez megyünk el.

Rue du Chat qui pêche- a Halászó macska utcája – Párizs legszűkebb utcája

A Saint Michel-Notre Dame megállónál kell leszállnunk (útvonal itt), hogy a Quai Saint Michelen megtaláljuk a Halászó macska utcáját, amelyet már az 1540-ben készült térképek is jelölnek.  A legenda szerint egy Dom Perlet nevű alkímista lakott itt a fekete macskájával, aki mancsával a Szajnából halászta ki a halakat. Három diák elhatározta, hogy véget vet ennek az ördögi cselekménynek és a macskát beledobták a vízbe. Néhány nap múlva azonban Dom Perlet a macskával az oldalán tért vissza hosszú útjáról. A diákokat megbüntették, a macska pedig békésen folytatta a halászgatást a Szajna parton. Így kapta nevét Párizs legszűkebb – az alig 1,80 méter széles – utcája, amit “utcának nevezni valóságos gúny, mert a szélessége két lépés – harmincnál a hossza se’ több -, de Párizsban vannak ilyen valószínűtlen, nyúlfarknyi kis utcák, még csak nem is a külső városrészekben, hanem bent a központban, forgalmas útvonalak mellett. (Forrás: itt).

LEGHEZ_rueCHAT

Világhírűvé a ma már alig ismert Földes Jolán (1901-1963) tette, aki “A halászó macska utccája” című regényével – amiben az első világháború után Párizsba kivándorolt család életetét írta meg -, 1936-ban a Pinker irodalmi ügynökség díját nyerte el, és amit tizenhárom nyelvre is lefordították (Magyarországon 1989-ben adták ki újra, lásd még itt).

“A halászó macska utcája a Szajna partjára fut ki, a rakpartot, a Quai St. Michelt köti össze a kisebb, de mozgalmasabb rue de la Huchette-tel. Ha az ember kiér a partra, jobb kéz felől a Notre Dame két csonka tornyát, vigyorgó szörnyeit látja, szemben a rendőrfőnökség épületének oldalát.”

“Már ennyiből is nyilvánvaló, hogy tisztességes, komoly vidéken, a város szívében épült. Úttestet, járdát persze álmodni se’ lehet a kétlépésnyi szélességre, a kopott macskakövekből hat vagy nyolc ha jut egy sorba házfaltól házfalig, de az utca két végén két-két vascöveket vertek le a középre, jelezvén vele, hogy tilos behajtani, ami egyszerűen szemtelenség. Nincs az a keskeny taliga, ami be tudna furakodni a közbe, még ha a cövekek nem is állnának az útjában. A két házsor? Négy-négy ház, de a két szélső mindegyik végén a rakpartról vagy a rue de la Huchette-ről nyílik, marad tehát két-két ház…”

Petit Pont – Cardinal Lustiger – a legkisebb híd

Alig pár lépésre a Halászó macska utcájától van Párizs legkisebb hídja a Petit Pont, amit 1185-ben emeltek a megmaradt római alapokra, az akkori párizsi érsek, Maurice Sully döntésére. A XIV. és a XVII. században egy-egy lábat építettek hozzá és így háromlyukú lett a híd. A Szajna hajózhatóvá tétele érdekében 1853-ban egy hídpilléressé alakították át a 38 méter hosszú és 20 méter széles hidat, a két oldalon pedig rakpartot alakítottak ki lépcsőlejárókkal. 2013-ban megkapta Párizs 1981-2005 közötti érsekének, Lustiger bíborosnak a nevét is.

petit pont

Látkép a Petit Pontról – a bal oldalon jól látszanak a Quai Saint Michelen tanyát vert bouquiniste-ok “dobozai”.

Párizs legrégebbi lakóháza – rue Montmorency 51

Hosszú idő óta három, a Marais negyedben lévő épület “versenyzett” Párizs legrégebbi háza címre. Az egyik, a rue François Miron 11-13 szám alatti, XVI. századi, egykor volt kocsma épület (ahol  itt már jártunk). A másik a rue Volta 3 szám alatti, szintén kolombázs stílusban megépített lakóház, aminek földszintjén egy kínai étterem van (itt is jártunk már). Erről sokáig úgy tartották, hogy 1300 körül épült,  de az 1979-es renoválásakor megtalálták az 1644-es építési dátumot. Ezek után a “versenyt” a Grand Pignon (Nagy fogaskerék) néven népszerű, rue Montmorency 51 szám alatti épület “nyerte el.”

LEG_HAZ

A házat Nicolas Flamel (1340-1418) író, nyomdász, alkímista építette, felesége 1397-es halála után. Ő maga soha nem lakott itt, hanem mint gazdag és jótékony polgár a szegények számára emeltette, mint fogadót, szállást. Az épület három szintes, a kapubejárat felett még ma is látható a gót betűs felirat, amely a ház rendeltetését volt hivatott hírdetni. Flamel nyomdász múltjára utalnak a szépen kifaragott monogramok, és a vallásos moívumok a külső tartóoszlopokon.  Az épületet az 1900-as Világkiállításra renoválták, valószínűleg akkor veszett el az ablakok feletti nagy fogaskerék. Helyette viszont tábla hírdeti a Famel-ház építtetőjének és feleségének nevét. Ma egyébként egy elegáns, de jóárú vendéglő működik a földszinten (elérhetőség: itt ).

A legrégebbi, ma is működő, fűszerkereskedő: Thiercelin – rue Charles-François Dupuis 3

Alig 12 perces séta után jutunk el Párizs legrégebbi lakóházától a legrégebbi fűszerkereskedés boltjáig. Ami Karl Lagarfeld a divatban, az a Thiercelin – már hetedik generáció óta – a fűszerkereskedésben! Üzletük az egyik (leg)felejthetetlen(ebb) párizsi élmény lehet, az ide ellátogatóknak (érdemes megnézni a honlapot: itt ).

A családi vállalkozás története 1809-ben a wagrami csata évében kezdődött, amikor is Jean Thiercelin megalapítja ecet- és fűszerkereskedését az Orléans-tól 40 km-re fekvő Pithiviers-ben, ami egyébként a francia sáfránytermesztés központja volt. A kereskedésnek így több, mint 200 év óta – minden más egyéb fűszer, például a vanília mellett – a sáfrány a specialitása: sáfrányvirág, por, sáfrányos karamel, méz, szirup…az üzletben az illatoktól, a régi fűszeres dobozoktól egy igazi XIX. századi fűszerkereskedésben érezhetjük magunkat.

Forrás:https://www.thiercelin1809.com/collections/safran-lor-de-vos-plats

A legelső, középkori toilette: Tour de Jean sans peur – 20 Rue Étienne Marcel

A torony történetét itt már elmeséltük, miszerint: Burgund első hercege, János 1407-ben megöli VI. Károly 35 éves öccsét, az intrikus, nőcsábász Orléans-i Lajost. Burgundi János herceg ezzel a tettével érdemelte ki a “félelem nélküli” jelzőt. János azonban korántsem volt olyan félelem nélküli, mert a gyilkosság után elkezdte építtetni – 1409-11 között – azt a 21 méter magas tornyot, aminek belseje a flamboyant építészet remeke.

Forrás:saját és https://tourjeansanspeursite.wordpress.com/a-propos/

Számos titkos rejtekhelyet építettek a toronyba, ahova vész esetén János el tudott bújni. Ezért, vagy más okból, de  – a restaurálás során itt találták meg – az első fedett toilettet is! Ellentétben a korabeli, középkori toilettekkel, a toronyban ez egy külön, sőt fűtött helység volt, aminek melegét a szobák kéménye szolgáltatta. Persze a Múzeum ezen kívül is szolgál még érdekességekkel!

A szerkezeti rajzon a 6. jelöli a toiletteket a fegyvernökök és Félelemnélküli János szobái mellett. Forrás:https://tourjeansanspeursite.wordpress.com/a-propos/

A legrégebbi, ma is működő, cukrászda: a Stohrer – rue Montorgueil 51

Az egész történet ott kezdődik, hogy 1719-ben I. Szaniszló király Franciaországba, az elzászi Wissembourgba menekül családjával és egész udvartartásával. Hat évre rá 1725-ben már fényes esküvőt ünnepelhet, hiszen lánya Marie, XV. Lajos felesége lesz. Szakácsa, a lengyel származású, de elfranciásodott Nicolas Stroherer erre az alkalomra készit el híres süteményét a baba au rhum-ot. Stohrer ezzel királyi szakáccsá lépett elő, és öt év múlva megnyitotta a saját cukrászdáját.

Ma, ha Stohrerbe belépünk természetesen már nem az 1700-as évekbeli díszítést látjuk, mivel az üzlet-belső az 1800-as évek végén – a korízlésnek megfelelően – ráncfelvarráson esett át: kissé erotikus, kissé édeskés stílusa lett. Egyébként 2000 óta az üzletet a Dolfi család birtokolja, akik Párizs második legrégebbi édességboltjának, az 1761-ban alapított “Á la Mère de famille” tulajdonosai is. Párizs szerte az Á la Mère de famille-nek számos fióküzlete van, de a legnagyobb a rue du Faubourg Montmartre 35 szám alatt található (honlap itt)

 A királyi és császári csokoládékészítő: Debauve et Gallait – rue des Saints-Père 30

A Saint-Germain des Prés, miután kiélveztük a három híres kávézóját (lásd bővebben itt) még egy élvezetet tartogat: Párizs legrégebbi csokoládékészítő családjának boltját, vagy inkább annak kirakatát, mert itt luxus termék van, luxus árakon. XVI. Lajos udvari gyógyszerésze, bizonyos Sulpice Debauve (1757-1836) az első volt Franciaországban, aki ropogós csokoládét készített 1779-ben. Az ok királynői volt: Marie Antoinette migrénjeit kellett enyhíteni. Debauve a megolvasztott kakaóhoz barnacukrot kevert és azokat kis kerek formába önötte. Ez lett a “Pistoles de Marie Antoinette” (Marie Antoinett érméi), ami ma is a ház emblematikus terméke.

Úgy látszik a csokoládé mindent megold, mert Debauve túl élte a francia forradalmat, sőt Napóleon császári csokaládékészítője lett unakaöccsével, August Gallais-val.  Josephine császárnét már szárazgyümölcsökkel és mandulával kevert csokoládéval kényeztették. Debauve és Gallait csokoládé üzemüket 1800-ban alapítják meg, és innentől fogva Párizs legrégebbi csokoládékészítőinek számítanak, több generáció óta. A Saint Germain des Prés-ben 1817-ben nyitnak boltot. A Debauve et Gallais több, mint 200 éve fogalom a luxus-csokoládékedvelők körében (honlap:itt ), bár az elmúlt évtizedekben legalább ennyire híresek lettek a jó teáikról is.

A legrégebbi étterem: La Tour d’Argent – Quai de la Tournelle 15

A Saint Germain dés Prés-től, mint egy húsz perces sétával jutunk el a Quartier Latin Szajna parti részéhez – a Szent Lajos szigettel szembe – a quai de la Tournelle-re. Itt található a Tour d’Argent, ami 1582-es alapításával nem csak Párizs, hanem egész Franciaország legrégebbi étterme. Kívülről persze ne várjunk valami középkori épületet, mert 1890-ben modernizálták, az egykori palatetős étterem-fogadót. Ma Párizs egyik legdrágább, két Michelin csillagos luxuséttereme, aminek tetőablakaiból fantasztikus kilátás nyílik a Szajna partra és a Notre-Dame-ra. Nyilván ezt is meg kell fizetni az árban.

Forrás:wikipédia

Többszáz éves története során III. Henrik, aki egyébként a villát “felfedezte” nemesi mulatóként használta, Richelieu bíboros itt látta vendégül XIV. Lajost Versailles-ba menet. Valójában története az 1890-es évek végétől jól dokumentált, noha addig is szerepelt a különböző utaikönyvekben. Tulajdonosa ebben az időben egy bizonyos Fréderic Delair, aki Rouen-i módra véresen készítette el a kacsát (ez annyit jelent, hogy a rozéra sütött kacsát a véréből és zsírjából készült szósszal tálalják fel). Egyébként a Tour d’Argent már 1933-ban három Michelin csillagos étterem volt, amit 1996-ban sikerült megismételni.

Ha valaki szeretne kevésbé előkelő, de régi étteremet is kipórbálni, annak ajánlom  Párizs második legrégebbi éttermét, az 1880-ban alapított Á la Petite Chaise-t. Specialitása a hagymaleves, a rozé kacsa és desszertben pedig a creme de Saint-Nectaire. Úgy tartják számon, mint azt a helyet, ahová Francois Mitterand járt egyetemista korában (honlap: itt). Párizs harmadik legrégebbi éttereme pedig a Le Procop, ahol  itt már jártunk.

Párizs legrövidebb és leghosszabb utcája: rue des Degrés és a rue Vaugirard

Párizs legrövidebb utcájában nem laknak, hiszen csupán 5,5 méter hosszú és mindössze 15 lépcsőfokból áll (térkép lásd: itt).  A közel négy és fél kilométer hosszú rue Vaugirard két kerületet, a 6.-at és a 15.-et szeli át (térkép: itt). A Boulevard Saint-Michele-nél kezdődik, megkerüli a Luxembourg kertet, majd ráfordul a Montparnasse-ra, hogy onnan egészen a Porte Versailles-ig kifusson, ahol Párizs egyik legnagyobb vásárcsarnoka áll (az úgynevezett salon-okat szokták itt rendezni, mint például a Salon du Chocolat, lásd a videót itt). Egyébként a rue Vaugirard 37 szám alatt lakott Teleki Emma és Teleki Blanka pedig itt halt meg 1862-ben. A magyar konzulátus a Vaugirard metrómegálló közelében lévő kis mellékutcában található, a square Vergennes 7 szám alatt.

 

Útvonal:

https://goo.gl/maps/oapgqvbydpn

A címlapfotó forrása: http://charles02.skynetblogs.be/archive/2011/05/13/le-chat-qui-peche.htmlê

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s