A párizsi sikk – mítosz és valóság (nem csak nőknek!)

‘Ha Rómában élsz, élj úgy, mint a rómaiak!’- tartja a régi mondás. De hogyan lehet – legalább külsőségekben – könnyen és gyorsan “parisien-é”/ “parisienne-é” válni? Édes, és megmosolyogtató, hogy a Párizsba érkező – a női magazinok által megfertőzött – japán, amerikai, vagy éppen spanyol és olasz lányok első dolga a sötét, burgundi vörös rúzs felkenése és egy fekete, hullámos karimájú kalap beszerzése. (Nem tudván azt, hogy ezt a burgundi vörös rúzst a párizsi nő – ha csak, nem valami foglalkozás-szerű figyelemfelhívás a célja – csak este teszi fel, és a fekete nagy karimájú kalap csak turista klisé.)  Hogyan lett a párizsi sikk és a párizsi nő “mindenható” és követendő? Mennyire mítosz ez, és mennyire valóság?

A párizsi sikk  – egy mítosz születése

Hála a lyoni takácsoknak, a bretagne-i, normann nőknek – és nem utolsó sorban a megőrzött és képzett szaktudásnak, ahogy erről  itt már szó volt – a francia selyem és csipke már a XVI. század óta világhíres volt. Azt nem lehet bizonyosan beazonosítani, hogy a párizsi módi mindenhatósága Josephine császárnéval vette-e kezdetét, de az bizton állítható, hogy III. Napóleon felesége, a spanyol származású Eugénie (1826-1920) császárnéval  – az elegancia ikonjával –  kezdődött a mítosz felépítése, ami egyben jelképezte Párizs prosperitását is. A divat már akkor is “globalizált” volt hiszen, ha jól megnézzük Eugénie toalettjét és Barabás Miklós Deák Szidóniáról készült festményét itt, nem nehéz a korabeli párizsi divat trendet felfedezni.

eug-nie-de-montijo-empress-of-france.jpg!Large

Forrás:https://www.wikiart.org/en/franz-xaver-winterhalter/eug-nie-de-montijo-empress-of-france

Eugénie már Angliában él száműzetésben, Franciaország köztársaság, sőt megnyeri az első világháborút, amikor színre lép a legnagyobb mítosz-teremtő Gabrielle Chanel, aki megalkotja a fűzőktől megszabadított, modern, elegáns, dinamikus párizsi nőt. A “kis fekete”, a fehér gyöngysor, a nőies nadrág és nem utolsó sorban a parfüm – ezek váltak a párizsi sikk védjegyeivé. Chanelnek folyamatos inspirációt adott a nagy kortárssal, az olasz származású Elsa Schiaparellivel – aki sajátos déli színt adott a francia divatnak – való versengés. Az ő köpönyegükből bújtak elő a mindig jól öltözött párizsi nő mítoszának ápolói: Christian Dior, Karl Lagerfeld, Yves Saint-Laurent, Louis Vouitton és a többi nagy divatház tervezője. Míg Schiaparelli megmaradt a főként az amerikai elit tervezőjének (ma is csak bejelentésre fogad a divatház), addig Chanel többé-kevésbé demokratizálni akarta a divatot a prêt-á-porté kollekciókon keresztül.

A francia nő dicsérete – a mítosz demokratizálása és a sztereotípiák

A francia nőt évszázadok óta a frivolitás, a prostitúció sztereotípiái kísérték. Ehhez nem kis mértékben hozzájárult David a maga frivol Marianne ábrázolásával (erről itt már volt szó), és mint a nemzeti szimbólum megtestesítőjébe, ennek a Mariannak a bőrébe bújt bele Brigitte Bardot-tól kezdve Catherine Deneuve-ön át, Letitia Casta és Sophie Marceau is, a franciák szavazatai alapján. Chanel ezekkel a sztereotípiákkal szemben alkotja meg a könnyűvérű és/vagy (helyett) elegáns francia nő mítoszát.

A 2000-es évek elejétől ez a mítoszgyártás új arculatot ölt Mireille Guiliano – a Veuve Cliqout márka Amerikában élő, francia volt topmenedzserének – könyveiben (lásd itt), olyan címekkel, hogy “A francia nő nem hízik“, “A francia nő nem ráncosodik“, “A francia nő télen-nyáron” – csupa olyan titkokkal, amit CSAK a francia nők “tudnak”. De ezt a tudást meg kellett osztani, hogy a világ bármely pontján élő nő egy kicsit franciának, párizsinak érezhesse magát, mert az olyan fantasztikus. (Újabban még szakácskönyvre is vetemedett a hölgy, aminek a francia kulináriához vajmi kevés köze van, inkább az olyan blogokhoz hasonlít, amelyeknek fő tétele a “dobjunk össze valamit 10 perc alatt, amivel nem piszkoljuk be nagyon a konyhát”.) Teljesen érthető Guiliano missziós szándéka, hiszen szétnézett maga körül a saját 56 kilójával és látta a jóléti Amerikában élő nőket. Másrészt – ez már közvetett indícium a könyv sikerére – a francia divatipar legnagyobb felvevőpiaca kezdett elveszni, mert az amerikai nők többsége már nem fért bele a 36-38-as, ne adj’Isten a 40-es méretekbe.

A mítosz-teremtés következő állomása – azoknak főleg, akik nem küzdenek súlyproblémákkal – már a 2010-es évekre tehető. Ekkor jelenik meg a Chanel egykori modelljének, a ma már sikeres üzletasszony (butikja itt) Ines de la Fressange könyve a “Párizsi sikk” (magyarul itt), ami a női oldalak divat rovatának Bibliájává vált. Eszerint, hogy igazán a párizsi sikk szerint öltözzünk, szükségünk van: egy drapp balon kabátra, egy világos színű – semmi estre sem kék, piros, vagy zöld – bőrdzsekire, egy fekete  zakóra, kék kötött pulóverre, egy fehér és egy sötétkék farmerre néhány topra, és természetesen egy kis feketére. Szoknya ebben az összeállításban nem szerepel, mert egy párizsi nőt kirázná a hideg az angolok-amerikaiak által oly kedvelt halvány rózsaszín, vagy virágmintás szoknyától.

inez

Forrás:http://www.illistyle.com/travel/parisian-chic-book-review-and-outfit-ideas/

A nagy kérdés azonban az, hogy kikről és kiknek szólnak ezek a könyvek! Természetesen a “fehér”, felsőközép-középosztályos, sajátos, párizsi fenotípussal rendelkező – legalább 170 cm magas, baguette (ami pálcikát is jelent) lábú – párizsi nőknek, akiknek van pénzük és idejük, vagy éppen genetikusan kódolva vannak, hogy Mireille Guiliano és Ines de la Fressange tanácsai szerint éljenek és öltözködjenek. Való-e ez a divat az alig 150 cm-es vasággyal is 50 kiló provancei-i, vagy a nagydarab normann, a többgenerációs francia-afrikai, vagy francia-indokínai nőknek? Nem anakronizmus-e ezt a párizsi sikket követni Szingapúrban, Budapesten vagy Sanghajban? Természetesen ne vessük el ennyire a sulykot, olvassunk és tanuljunk ezekből a könyvekből. Például Guiliano könyvéből tényleg megérthetjük, hogy miért nem híznak a francia nők. Poéngyilkos leszek, mert az első másfél órás éttermi étkezés után esett le nekem is: egyrészt a többfogásos étrendtől, a minőségi étkezéstől. Másrészt iszonyúan tisztelem a franciákban, ahogy megadják az étkezés módját és idejét: ha csak egy szendvicsre jut ideje, leül egy parkba és megeszi. Aki Párizsban az utcán eszik, az nem francia – ez egy angolszász szokás! Az étteremben a pincér nem liheg rögtön az ember nyakába az előétel után a főétellel, vagy a desszerttel. Persze ennek ára van: az idő, de ezt étkezésre nem sajnálják a franciák, mert csak nem mindig összekötik találkozókkal, megbeszélésekkel, társasági eseményekkel.

Na és a valóság? – néhány szubjektív benyomás alapján

Akikről most szó lesz azok a franciák, akikkel az utcán, metrón vagy éttermekben találkozhatunk – persze nem az Opera vagy a Place Vendôme környékén, hanem – városszerte. Néha az az érzésem, hogy ők nem olvasták Mireille Guiliano könyveit és Ines de la Fressange-ot is csak hallomásból ismerik.

A párizsinő színei: feketétől a drappig

Az első benyomásom, és ez azóta sem sokat változott, hogy a francia nők kedvelt színe a fekete és maximum a drapp-bézs kabátokig, kiegészítőkig jutnak el. A mitikus fehér farmert vagy színesebb dolgokat, az alapdarabnak számító kék-fehér csíkos pólókat is csak nyáron és a tengerparton hordják. Estére majdnem kötelező a “kis fekete” egy kis bizsuval, – egy lakberendező adta (ingyen!) tanácsként: mindig legyen valami “drága” és valami “olcsó” is rajtunk. Az olcsó alatt a bizsut  értettem ami persze relatív, mert egy szép bizsunak azért már borsos ára van. A klasszikusként elhíresült, a párizsi nő védjegyévé váló piros cipőt még csak divatlapban láttam. Nem is szerepel az Ines de la Fressange divattanácsai között, őt is csak divatfotókon lehet abban látni.

A párizsi nő nemtörődöm stílusa

Nehéz felindulás nélkül olvasni a magyar női oldalakon az olyan oraveczévás mondatokat, mint pl:”Nem tudjuk ti hogy vagytok vele, de mi egyszerűen odáig vagyunk a francia nők nemtörödöm stílusáért,” Nem tudom mi az a “nemtörődöm” stílus, de párizsi nő is annyi energiát fektet egy hétköznap reggelbe – idejétől, kedvétől, lehetőségeitől függően -, mint egy budapesti. Amit el lehet tanulni, az az, hogy  valami “kicsit” feltűnő mindig van rajta: vagy egy gyűrű, vagy nyaklánc, vagy egy jó sál, egy színes öv, egy érdekes harisnya. A francia nők kevesebbet törődnek olyan rigorózusan a hajukkal, mint az angolok, nem véletlen terjedt el a francia “bed-head- kócos” stílus. Ugyanakkor nagyon tetszik, hogy az ősz hajat bátran és merészen viselik!

A francia férfi divatja

Múltkor egy olasz boltos magyarázta el, hogy mi a különbség – sál-hordás tekintetében – az olasz és a francia férfiak között: a francia áthúzza a sálat, az olasz pedig átköti. A párizsi férfi egyedül vásárol – mert neki magától is jó ízlése van – , nem kíséri el a felesége vagy az anyukája. Párizsban nem divat – az itthon szinte kultikussá váló – borotvált fej. A francia férfi, még ha két szál haja is van, inkább növeszti, minthogy levágatná. Ugyanakkor imádják a feminin, szőrmés téli dzsekiket! A harminctól felfelé egészen nyolcvanig is, a  férfiak egyik kedvenc sportos viselete a téglavörös vagy drapp nadrág. Párizsban gyönyörű ingeket lehet kapni, iszonyú drágán. Talán ezért is van, hogy a franciák nem olyan ing-fetisiszták mint az angolok, de egy bizonyos társadalmi szinttől kötelező a kézzel csináltatott ing, bár ha tehetik inkább pulóverben járnak.

Mutasd meg a sáladat és megmondom ki vagy!

Ha nem csak a női magazinokból van alkalmunk felfedezni a párizsi sikket, akkor az első, szembetűnő, unisex  kiegészítő – bár szerintem ez a férfiaknál kifejezetten kultusz -: a sál vagy a kendő – kortól független -, de évszaknak, alkalomnak megfelelő viselete (lásd: itt és  itt) . Oly annyira, hogy nem ritka az olyan Tv kommentátor, aki adásban is magán felejti a piros kasmír sálát. Szóval, ha Párizsba érkezünk és divatosak akarunk lenni, akkor legyen egy szép, jó minőségű, selyem, vagy muszlim kendőnk (foulard), vagy egy hosszú, kasmír vagy gyapjú, vagy nyáron egy könnyű len sálunk (écharpe). A hosszú, széles kendő (étole) kifejezetten a nők viselete kora ősszel és tavasszal, illetve esti alkalmakra.

A napszemüveg kötelező, de nem hajráfként

Itthon egyre elterjedtebb, hogy a napi outfit kötelező kiegészítője a hajba csapott napszemüveg. A párizsi nő – Mireille Guiliano stílusában – tudja, hogy a napszemüveg ápol és eltakar. Párizs a szemüvegesek Mekkája, rengeteg jó keret van és szemüvegben a színes a menő!

A köszönés kultusza

Ami nagyon tetszik az a köszönés kultusza: bárhova, bármikor belépve köszönnek az embernek és illik is visszaköszönni, illetve először köszönni és utána kérni valamit (a pincérnek is illik azt mondani, hogy Bonjour Monsieur!)  A Jó napot-hoz rendszeresen hozzáteszik az Asszonyom, Uram kifejezéseket így megadva a társadalmi érintkezés alapvető kereteit. Itt elképzelhetetlen, hogy egy boltba bemenve a huszonéves eladó letegezzen. Egyébként is, a franciák, ha el akarnak adni valamit akkor még a nyelvi hiányosságokat is elnézik, úgy igyekszenek megérteni – amit egyébként a hétköznapi életben erősen hanyagolnak -, hogy néha öröm nézni. Kívánom minden olvasómnak, hogy ezt az örömet élőben is tapasztalja meg az új, 2018-as esztendőben!

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s