Diadalíven innen, komfortzónán túl

Hány diadalíve van Párizsnak?

Az “Ismerd meg Párizst” fejtörők egyik leggyakoribb kérdése: hány diadalív van Párizsban? A válasz természetesen az, hogy három, noha az emberek, a turisták többsége csak és kizárólag a Place d’Étoile-on álló, a napóleoni győzedelmes csatákat hirdető Diadalívet (aminek aljában az ismeretlen katona sírhelye fekszik) ismeri. (Az nem látszik az alábbi képen – amit nem is tudom mikor készíthettek -, hogy a Diadalív körül hat sávos körforgalomban tülekednek a párizsi autósok. Az itt történő baleset estén azonban nem fizet a biztosító, mert erre nem lehet biztosítást kötni!)

normal_paris-place_de_l_etoile-arc_de_triomphe

Pedig még van két diadalív Párizsban – igaz kevésbé frekventált  helyén a városnak -, amelyeket XIV. Lajos emeltetett saját győzelmeinek emlékéül.

Legutolsó sétánkat a Place de la République-on fejeztük be, hát induljunk el innen, hiszen csak a Boulevard Saint-Martin-ra kell rátérnünk  (útvonal alább).  Itt még nem érezzük, hogy a külváros felé tartunk sőt, egymás mellett – a 16-os és 20 szám alatt – a két legrégebbi alapítású párizsi színházat találjuk. Az 1800 főt befogadó, a francia eklektikát tükröző, Théatre de la Porte Saint-Martin 1781-ben nyitotta meg kapuit. Mint zenés színház 1802-ben vette fel jelenleg is használatos nevét. A Kommün alatt az épületet károk érték, és ezért némileg át kellett építeni. Mindvégig megtartotta zenés színház jellegét, a külváros olyan helye, ahol ma is operetteket és musicalokat adnak elő olcsó áron.

A másik színházat, a kariatidáktól duzzadó Théatre de la Renaissance-t – Victor Hugo és Alexandre Dumas kezdeményezésére – 1838-ban alapítják meg, mint drámai színházat, és közel 180 év óta tartja ezt a hagyományt. Az isteni Sarah Bernard itt aratja legnagyobb sikereit a klasszikus görög drámákban és főként a Kaméliás hölgyben.  Épülete sokkal díszesebb, hivalkodóbb, köszönhetően annak, hogy az 1950-es évek végén, a második császárság stílusában renoválták.

A Théatre de la Porte Saint-Martin és a Théatre de la Renaissance. Forrás: wikipédia, http://paris1900.lartnouveau.com/paris10/lieux/le_theatre_de_la_renaissance.htm, http://theredlist.com/wiki-2-24-525-770-953-view-1890s-profile-sarah-bernhardt.html

Porte Saint-Martin

Szinte a Théatre de la Renaissance-szal szemben áll az 1674-ben emelt Porte Saint-Martin.

DSC01283

Meglepetésként hat, hogy mennyire körbeépült a kapu, de így volt ez már az 1800-as évektől, mint ahogy azt az 1840-es városképek is mutatják.

1bd_st_mart_grav1

Forrás:http://paris1900.lartnouveau.com/paris10/bd_st_martin.htm

XIV. Lajos, folytatva apja XIII Lajos építkezéseit, 1668 és 1705 között egy széles körutat épített Párizs köré és ezt zárta le ez a kapu, a két évvel korábban épült Porte Saint Denis-vel együtt. Tájolása rue Saint Martin-on át a rue Rivoli, illetve és a Saint Jacques torony irányába mutat, hiszen errefelé hagyta el – észak-keletre, a németországi csatába menve – a várost a Napkirály. A kapu északi oldalán található reliefek a limburgi csatát, és a németek feletti győzelmet hirdeti.

A kapu déli oldalán XIV. Lajos, mint Hercules látható, aki eltapossa a Gorgók fejét,  míg a másik oldalon egy térdelő női alak felajánlja neki Besancon városának kulcsait. A 18 méter magas kapu közepén a “Ludovico Magno” felírat áll.

Porte Saint-Denis

A Porte Saint-Martin-t elhagyva már a Boulevard Saint-Denis-n folytatódik utunk. Alig 200-300 métert kell megtenni a Porte Saint-Denis-ig, ami sokkal díszesebb, mint a Porte Saint-Martin. A képen is jól látni, hogy szinte lélegzetvételnyi közelben vannak hozzá a körút házai, és ez így volt már 1900-ban is, ahogy a korabeli képeslap is mutatja.

DSC01285

Az 1672-ben épült diadalíven is látható a “Ludovico Magno” felírat, aminek terveit egyébként Titusz császár római diadalíve inspirált, és XIV. Lajos V. Károly feletti győzelmét hirdeti. Ez kifejeződik a méreteiben is: 25 méter magas, 24 méter széles. Érdekessége, hogy a középső nagy árkád mellett két kisebb gyalogos átjáró van, amit ma már nem használnak. A csata jelenetek a hollandiai csatát, Utrecht és Maasticht elfoglalását ábrázolják. A diadalív északi és déli oldalán a háromszög alakú reliefek a négy folyót, az Wahalt, a Maast, a Rhint és az Elbát jelképezik, mint amelyeken XIV. Lajos király áthaladt.

bd_st_den2

Forrás:http://paris1900.lartnouveau.com/paris10/bd_st_denis/bd_st_den2.htm

Szép időben, mint amilyen ezen a vasárnap délutáni túrán is volt, a diadalíven át a Gare de l’Estig láthatunk el, ahova egykor Ady és a többi magyar is megérkezett Párizsba.

DSC01284

Sárarany

A kapu szerves része a Boulevard Saint-Denis-n élők életének: hajléktalanoknak éjszakáznak alatta, de itt pihennek meg a metrón húzós kocsis hangszóróval éneklő trubadúrok, és már gyűlnek körülötte az éjjeli pillangók is (róluk alább is szó lesz majd). Tényleg a külvárosban járunk, rue Saint Denis-ben egymás után sorakoznak a török, arab, halal, olasz éttermek, boltok. Ha valaki különleges zöldségekre, távol-keleti fűszerekre, gyümölcsökre vágyik jó minőségben, akkor itt mindent megkap. A házak, mint nálunk  a nyóckerben, bár – a tulajdonosi rendszernek köszönhetően – kevésbé leromlottak. És akkor ebben a külvárosi környezetben felvillan a régmúlt Párizs két gyöngyszeme: még egy színház, nevezetesen a Theatre Antoine, ami büszkén hirdeti 1880 óta a dráma és komédia múlhatatlanságát. Ez az a színház, ahol 1943-ban először mutattatták be Sartre drámáit, és amelyet fogadott lánya igazgatott 1984-ig.

 Vele átellenben pedig a gyáros Gaston Verdier által építtetett  gyönyörű, mozaikokkal kirakott, art deco ház. A köznyelv csak oroszlános háznak hívja, és még mindig ott áll mementóul az építtető neve és monogramja, minden épületszárnyon.

Komfortzónán kívül – a kínai prostitúció

Az biztos, hogy vasárnap délután nem ajánlott diadalív néző túrát tenni, hanem csak hétköznap és délelőtt. Ugyanis a Boulevard Saint Martin után mintha hirtelen kicserélődne a világ. Ugyanis, a rue Strasbourg – Saint Denis-n közel 200 éve gyakorolt foglalkozás a párizsi, külvárosi prostitúció. Ahogy megszaporodnak a kínai éttermek, úgy szaporodnak meg (délután 5 órakor) az ázsiai, főként kínai, prostituáltak, akik hol egyedül, hol párban állnak az utcán. Mivel közel van a rue Temple, ahol elég nagy számú kínai kolónia él, magyarázza azt, hogy ez az egyik gócpontja a kínai prostitúciónak. Egy 2016-os újság cikk szerint a kínai prostituáltak átlag életkora 43  év. Többségük munkás volt észak-kelet Kínában és nounou-ként  (gyerekvigyázóként) szolgált kínai családoknál, főként Dél-Franciaországban, ahonnan Párizsba menekült. Ezt a hagyományos kínai részt az utóbbi időben a nigériai prostituáltak is megszállták, ami számos konfliktushoz is vezetett. A nigériaiak mindenre vállalkoznak, nem ritka a metró aluljáróban gyakorolják az ősi mesterséget, nem zavartatva a világtól magukat.  Így aztán az erre tévedő ember lassan kilép a megszokott párizsi, belvárosi komfortzónájából.

Útvonal:

https://goo.gl/maps/QsyTnahcAiw

2 hozzászólás Új írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s