Place de la République arcai – tüntetőknek és mozgalmároknak ajánlva (1)

Párizs két szívű város:egyik szíve az a place d’Étoile-on, a Diadalív alatt, míg a másik a place de la République-en dobog. A Köztársaság tere (amelyről itt már érintőlegesen írtunk) az egyik legnagyobb közlekedési csomópont – a tipikus hausmanni tervezés eredményeképpen – nyolc nagy sugárút indul innen, minden égtáj irányába.

republique

A kép forrása:http://www.transsolar.com/fr/projects/redevelopment-place-de-la-republique

Valaha a teret Chateau d’Eau-nak hívták, hatalmas szökőkutak díszítették a közepét. Aztán jön a vesztes francia-porosz háború, II. Napóleon lemondása, a Kommün, majd a III. Köztársaság kiáltása. 1880-tól válik hivatalos nemzeti himnusszá a Marseilles és először ünneplik meg július 14.-ét, mint nemzeti ünnepet. Ilyen történelmi-társadalmi környezetben a megtépázott Franciaországnak új erőt kellett merítenie, új szimbólumokat és ideológiákat kellett találnia, amit a régi, forradalmi dicsőség és hagyományok felelevenítésében találtak meg, persze már XIX. századi formában. Mindezt jelképezi az 1883-ban elkészült, immár Köztársaság terére átkeresztelt helyen felállított szoborcsoport.

Marianne, Liberté, Égalité, Fraternité

A 120×300 méteres tér közepén álló 15 méter magas szoborcsoport közepén egy 9.5 méteres – Franciaországot szimbolizáló – bronz, Marianne szobor áll. (Az elnevezés egyébként onnan jön, hogy a XVIII. században a köznép körében nagyon gyakori volt a Marianne név, majd’ minden lányt így hívtak akkoriban – ellentétben a gyűlölt királynéval, Marie Antoinette-tel. A név népszerűségét tovább erősítette, hogy 1830-ban Delacroix megfesti “A szabadság vezeti a népet” c. képét, aminek a Marianne nevet adta alcímként.)

Valójában két, szimbolikus Marianne van: az egyik, ahogy Delacroix képén is látható, a vörös frígiai sapkás, törékeny, nőies, frivol öltözetű, forradalmi, republikánus Marianne.(Természetesen ennek a Marianne-nak a bőrébe bújt bele Brigitte Bardot-tól kezdve Catherine Deneuve-ön át, Letitia Casta és Sophie Marceau is, a franciák szavazatai alapján.) A másik, a konzervatív republikánusok által kedvelt Marianne, egy robosztus, görög istennő, aki babér vagy tölgyfalevél koszorút visel, a bölcsesség, a méltóságteljesség és az anyai védelmező erő megtestesítője. A francia szimbólum-analitikusok háborús, forradalmi időkben a frígiai sapkás, míg  békeidőben a robosztus, védelmező Marianne-t veszik elő. Egyébként minden francia polgármesteri hivatalban áll valamilyen Marianne szobor.

Az 1883. július 14.-én felavatott szoborcsoportot a Maurice testvérpár készítette. Az idősebb fiú, Leopold a konzervatív republikánus ideákat megtestesítő – Párizs középpontja felé forduló, olajágat felemelő – Marianne szobrot, míg a talapzaton álló Szabadságot, Egyenlőséget és Testvériséget szimbolizáló kőszobrokat a fiatalabb testvér, Maurice faragta meg. A jól megtermett, fiatal falusi parasztlányokra, piaci kofákra emlékeztető Szabadságot szimbolizáló szobor egy fáklyát, az Egyenlőség egy római köztársasági zászlót tart a kezében, míg a Testvériség lábainál olvasó puttók üldögélnek. A talapzat előtt álló, bronz oroszlán a “népet” szimbolizálja, míg a talapzatot a francia köztársasági eszme fejlődésének nagy történelmi eseményeit bemutató reliefek veszik körül.

Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy a place de la République folyamatos forradalmi hevületben él, szinte nincs olyan nap, hogy kisebb-nagyobb számú tüntető csoport, spontán vagy hivatásos mozgalmárok ne jelennének meg a téren. (Létezik egy külön honlap oldal arra is  itt, hogy nyomon lehessen követni, hol, mikor, milyen sztrájkok, tüntetések vannak a városban.) Van abban némi anakronizmus, hogy a méltóságteljes, konzervatív radikális Marianne szobor alatt szinte naponta tiltakoznak a kormány, vagy valamely intézménye, a kapitalizmus, a globalizáció, a kizsákmányolás ellen, vagy éppen béremelésért, egy társadalmi-gazdasági csoport jogaiért.

Az elmúlt két év tüntetéseiből – némi elemzéssel egybekötötten – hármat szeretnék kiemelni a Szabadság, az Egyenlőség és Testvériség jegyében, az otthoni spontán és hivatásos tüntetőknek és mozgalmároknak, akik éppen Párizsban járva is, keresik az alkalmat.

Liberté- Je suis Charlie

2015. január 7. -én a magát szatirikus lapnak identifikáló Charlie Hebdo szerkesztőségét, majd egy kóser bolt vásárlóit és egy muszlim rendőrnőt két őrült terrorista kivégezte. A döbbenet, a megrendülés nemzetközi méretű volt, és a Je suis Charlie a 2015-ös év mantrájává lett. Anélkül, hogy sokan tudták volna, hogy a Je suis Charlie azt a jelentést takarja, hogy szabad vagyok = francia vagyok, illetve, hogy az eredeti szöveg úgy folytatódik, hogy je suis juif, je suis musulman – zsidó vagyok, muzulmán vagyok. (A mantra körüli értelmezési zavart jól mutatja, hogy az iskolákban a gyerekek nem nagyon értették, miért kell felállniuk a megemlékezéseknél, ha ők nem Charlie-k.)

A Hollande-kormány nagyon jó érzékkel repült rá az eseményekre – elfedve ezzel saját felelősségét is a történekben – , sulykolva, hogy a támadás a szabadságot, a francia népet érte. A tragikus események után, január 11.-én rendezett hatalmas felvonuláson, közel 2 millió ember tüntetett a francia trikolór és Marianne szobra előtt. A Place de la République-on több, mint két hónapig tartottak  a tiltakozó megemlékezések. A szoborcsoportot szinte elárasztották a jelképpé vált tollak, a néha anakronisztikus, egymásnak is ellentmondó feliratok, és mindeközben Liberté pedig beszikszalagozott szájjal tekintett a mélyben lévő történésekre.

Charlie

CB_montázs2CB_montázs3

Felíratok: “Az én vallásom az anarchia””Piszkos ördögűzés” “Mohamed szégyenkezik a fivérei miatt” és a végén Paul Éluard Szabadság versének utolsó versszaka ” és a szó hatalmával kezdem az életem, A Te megértésedre születtem, a te nevedben:SZABADSÁG”

Miközben a francia társadalom értetlenül állt a történtek előtt, és magyarázatra várt, a francia szociológiai nem sokáig maradt adós a “válasszal”. Alig négy hónappal az események után, jelent meg Emmanuel Todd könyve: Kicsoda Charlie? címmel. Ha otthon olyan jó lenne a francia szociológia reputációja, mint amilyen az 1970-es, 80-as években akkor Emmanule Toddról sokkal többet tudnánk. A 64 éves történész, antropológus igazi párizsi, intellektuel családba született. Dédnagyapai tejjel szívta magába az antropológiát, Claude Lévi-Staruss révén. Fő kutatási területe a történeti demográfia és politológia, erős statisztikai töltettel, valamint a vallási ideológiák. (Kis szépséghibája, hogy a kommunista párt tagja volt, és 2012-ben Francois Hollande nagy támogatója volt a választásokkor. Képes volt Hollande-ot úgy aposztrofálni, mint a “francia Roosevelt”, amit aztán egy év múlva alaposan visszaszívott.) Todd nevéhez fűződik – Hervé Le Bras-val – a zombi katolikus fogalom bevezetése. A zombi katolikus keresztény/katolikus környezetben nő fel pl. a szülei által, de fokozatosan el-leszakad a vallásról. Területileg is kimutatták, hogy a francia forradalom óta, hogyan váltak egyes régiók zombi katolikussá Franciaországban. Míg pl. Marseille és Lille már a XVIII. századtól, addig Lyon és környéke csak 1960-90 között zombisodott el.

A könyv – amiből négy hónap alatt 60.000 példányt adtak el (egy szociológia könyvből!!) – természetesen nagy vitát váltott ki. Todd azok közé tartozik, aki blaszfémiának tekintette a Charlie Hebdo munkásságát, és mint vallással foglalkozó antropológus úgy látja, hogy a vallás nem így és ilyen mértékben lehet a humor tárgya. Igazából azt nézi meg, gyönyörű térképekkel illusztrálva, hogy a középosztály, az idősek és a zombik (MAZ) rétegei miként aktivizálódtak a Carlie Hedbo melletti tüntetéseken. Azt találta, hogy a nagy városokban, az intellektuel középosztály vett részt a tüntetéseken,  és egy hónappal az események után, a Nemzeti Front szimpatizánsainak aránya 30 százalékra emelkedett a kutatások szerint.
Természetesen olyan – filozófiainak tűnő – kérdéseket is fel vet, hogy a francia társadalom laicizálódása mennyiben és hogyan jár együtt a szabadság és az egyenlőség eszméjének megszilárdulásával. Véleménye szerint míg 2005-ben a külvárosok lázadásánál a francia középosztály alapvetően szolidárisan viselkedett, addig 2015-ben teljesen hiszterizálódott, különösen az idősebb korosztály. Ezt a hiszterizálódást – akarva-akaratlanul – a Hollande vezette kormány erősítette is: azonnal terror fenyegetettségről beszélt és az iszlamista vonalat hangsúlyozta. Április közepéig folyamatosan lehetett látni, érzékelni Párizsban az erős rendőri jelenlétet és annak minden eszközzel való demonstrálását.
A kóser bolt elleni támadás és az áldozatok kapcsán is nagyon érdekes, és a társadalmi közhangulatot jól érzékeltető fejlemény volt, hogy februárban a két legnagyobb képes hetilap is címoldalon hozott olyan riportokat, amiben a francia zsidók helyzetével foglalkoztak, olyan címekkel, hogy “Zsidónak lenni Franciaországban?” Az írások szerint általános félelem vált uralkodóvá a zsidó közösségekben, sokan nem is vállalták az arcukat a cikkekhez. A legbeszédesebb szám egyébként, hogy 2000 óta a francia zsidók közül 66 ezren aliáztak. Tel-Aviv egyik városrészét már úgy hívják Kis-Párizs.

Azt senki sem gondolta, hogy alig 10 hónappal később, még kegyetlenebbül, még véresebben és brutálisabban megismétlődhet egy terror-akció. November 13.-án a Bataclan és környékén 120 ember vesztette életét és több, mint 200-an sérültek meg, javarészt a 25-35 éves korosztályból. Ekkor nem volt nagy nemzeti felvonulás, mert – állítólag – nem a “szabadságot” támadták meg. Az események után 1 évvel csak egy csöndes megemlékezés volt a Place République-ön.

Egy hozzászólás Új írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s