A Sacré Coeur, aztán egy lépés Afrika, kettő pedig India

Szabó Zsuzsának ajánlva

A negyedik – és egyben befejező – montmartre-i sétában ígérem lesz minden: egy kis Belle Époque, megmutatom két kedvenc helyem, lesz szó szakralitásról, és repülőre vagy hajóra sem kell szállnunk, hogy eljussunk Afrikába és Indiába.

Az itt maradt Belle Époque

Ha leszállunk a metróról (M2) az Anvers megállónál, most szinte elkápráztat a szemben lévő, felújított szecessziós épület, ami 2011 óta romokban állt, mivel egy elektromos tűz miatt teljesen kiégett. Ne tévesszen meg bennünket az sem, hogy az aljában – az  1925-ben alapított üzlet, a Sympa Paris, helyén – ma egy igazi jó kis turkáló van.

Festmény forrása:http://www.elysee-montmartre.com/historique

Valaha, 1807 óta, az egész tömb az Élysée Montmartre (a montmartre-i elízium) volt, hatalmas bál- és színházteremmel, ahol először léptek fel kán-kán táncosnők, volt hangulatos kertje, szökőkutakkal. Az épületet egyébként Gustav Eiffel építette és ez volt az első vasbeton-szerkezetes épület Párizsban. 210 éves története alatt megfordultak itt írók, különösen Zola, aki a Patkányfogó c. regényében többször is említi a helyet, majd forradalmárok találkozóhelye volt, aztán jöttek az impresszionisták – főképp Toulouse Lautrec – és a kabarettisták meg a sanzonettek. A második világháború után a box és a sztriptíz “temploma”, majd 1968 után a rock legendás alakjai adják egymásnak a színpadot: Serge Gainsburgtől, David Bowien át, Leonard Cohenig és a Metallicáig.

Páris legforgalmasabb és egyik legbazáribb sétálóutcáján át jutunk el a Sacré Coeur lépcsőihez. Balra a rue Tardieu 7. szám alatt van – Bunuel után szabadon – a Belle de Jour nevű kis üzlet, ahol eszméletlen szép parfümös üvegeket lehet kapni. Aztán ha jobbra fordulunk már látjuk a közösségi térré – kiállítótermekkel, kávézókkal  – átalakított egykori vásárcsarnokot (Halle Saint Pierre) és varrónők, divat- és textil-mániások Eldorádóját a Marché Saint-Pierre-t.

Kerüljük meg hátulról a Sacré Coeur-t,és haladjunk a Marché Saint Pierre utcájában, a rue Charles Nodier-n, és egyszer csak bepillantva az első mellékutcába, egy tobzódó art deco épületet látunk. Ez volt egykoron a Grands Magasins Dufayel, ami 1865-ben nyitotta meg kapuit. (Úgy látszik ez volt az áruháznyitások nagy évtizede, mert mint korábban (itt) írtam, a Bon Marchét két évvel később nyitották meg a bal parton.)

Az egykori áruház belső lépcsőjét ábrázoló kép forrása:http://paris-promeneurs.com/Les-Grands-Magasins-Dufayel

A Dufayel  két utcára nyíló épülettömbje belül nem csak gyönyörű üvegtetős áruház volt, hanem színházat is magában foglalt, sőt híres volt a pálmakertjéről. Volt itt tehát minden, ami kényelmessé és kellemessé tette az egész napos vásárlást. Fő profilja a bútorok voltak, és Dufayel üzleti újításként bevezette a kamatos kölcsönre való vásárlást. Dufayel 1890-ben meghal és onnantól még 1930-ig működik az áruház, aztán szépen csöndben bezárt. Az épület ma a PBN bank tulajdona és központi épülete.

A Sacré Coeur

Ahogy a Montmartre-ról szóló első bejegyzésben írtam (itt) a pogány gall druidák, a rómaiak, majd a kora kereszténység óta mindig kultikus helynek számított. A francia Nemzetgyűlés 1873-ben nyilvánítja ki azt a nemzeti akaratot, mint az új morális rendet, hogy a Montmartre hegyére egy bazilikát emeljenek. Ne felejtsük el, három évvel vagyunk a Kommün után, és egy évvel a francia-porosz háború után, amiben még III. Napóleon is fogságba esik, és mindennek ráadásaként elcsatolják Elzászt és Lotaringiát, sőt még a franciáknak jóvátételt is kellett fizetniük. Így a nemzeti akarat – és persze valami közös nemzeti ügy  – teljesítése csak 1875-ben vette kezdetét. Oly annyira közös, nemzeti – és nem párizsi – ügy volt a bazilika felépítése, hogy jövedelmi helyzettől függően téglákat lehetett és a társadalmi ranghoz illően kellett is venni. A nemzeti ügyön kívül, a bazilika  az egyre terjedő ateizmus és antiklerikális mozgalmakkal szembeni szimbólummá is vált. Nem véletlen, hogy a Sacré Coeur utcáját rue Chevalier de La Barre-ról nevezték el. De la Barre lovagot 1766-ban, 20 évesen hamis vádak alapján istenkáromlással és Voltaire műveinek olvasása miatt bűnösnek találják, és a kínzásokba belehal.  Így a lovag – főként Voltaire nyomán – a vallási intolerancia elleni küzdelem, és az önkényes igazságszolgáltatás elleni lázadás példaképévé válik.

A Sacré Coeur Bazilikát majd’ egy emberöltőig építik, 1923-ban lesz kész. Tervezője Paul Abadie, aki – szemben a korabeli neogót stílussal – egy román-bizánci stílusú bazilikával nyeri meg az pályázati kiírást. A bazilika építésének 7. évében hal meg Abadie, és terveit  négy egymást követő építész valósítja meg, illetve fejezi be. A kupola mozaikban elhelyezett szív a legnagyobb a világon. Latinul a következő felírat fut körbe: “Jézus szent szíve, Franciaország buzgó, bűnbánó hálája.” Érdekesség, hogy 1885 óta, minden éjjel csendes imával imádkoznak a békéért.(Erre egyébként külön lehet jelentkezni, a világ minden pontjáról). A Bazilika kapui  este 10 órakor záródnak be és reggel 6-tól már ismét nyitva vannak.

A képek forrása:http://www.sacre-coeur-montmartre.com/francais/histoire-et-visite/article/histoire

…és akkor Afrika: Marché Dejean

A Sacré Coeur mögötti utcákban már nyoma sincs a nagy turista zsivajnak. A sokszor megörkített montmartre-i lépcsősorokon, kellemes, macskaköves utakon, színes spalettás házakon, apró kerteken keresztül jutunk le a 18. kerület azon negyedébe, amit amit informálisan Chateau Rouge (Vörös Kastélynak),hivatalosan pedig Goutte d’Or-nak  (Aranycsepp) hívnak, a hasonló nevű utcáról elnevezve. A Goutte d’Or elnevezés egyébként az itt termelt borra utal.

Először a fodrász szalonok jelzik, hogy egy más világba érkezünk meg. A kirakatokban mindenféle parókák, fonási módok hirdetik a szalon specialitását. És míg a nők benn dolgoznak, vagy éppen kliensek, a főként fekete férjek kinn trafikálnak vagy üzletelnek.

A Chateau Rouge negyedet 1840 és 1880 között kezdték el négy-öt emeletes bérlakásokkal beépíteni. Mindig is szegény, munkás negyed volt, majd a bevándorlók – kezdetben olaszok, spanyolok, lengyelek – települtek ide. Aztán az 1950-es évektől a volt gyarmatokról – Közép Afrikából (Kongó) – megérkeznek az első emigránsok, majd 1960-tól – az algériai háború után a malghrebek (marokkóiak, algériaiak és tunéziak).  Az 1980-as években pedig a Kelet-Afrikai betelepülők (elefántcsont partiak,  szenegáliak, stb.) jönnek nagy számban. Egy újságcikk szerint ma már csak az itt lakók 41 százaléka “eredeti” francia. A negyed fő attrakciója Dejean utcában található piac, ahol a zöldségen, gyümölcsön, speciális húsokon – pacal, gyomor, velő, birkafej, amely egyébként tunéziai nemzeti eledel – minden kapható. Itt található legnagyobb afrikai halpiac is. Ahogy egykoron Jacques Chirac, aki ellátogatott ide, mondta: a szagok és zajok egészen  különlegesek, és persze az egész kavalkád is, hiszen itt van Afrika.

Volt egy üzlet, ahol “szabadon” alomban tartott csirkéket lehetett vásárolni- nem tudom enni vitték-e vagy áldozati állatnak kivéreztetni? Mindenesetre a leganakronisztikusabb látvány volt, a nyárson forgó birka/ürü/bárányfejek után, és persze a piaci higiéniás körülményekről nem is beszélve.

Természetesen a ruhaboltok kínálata már igazodik az itt lakó kereslethez. Nagyon sajnálom, de nem lehetett fotózni, pedig olyan arcokat tudnék mutatni, amiket egyszerűen látni kellene: a díszesen hímzett, arab ruhában sétáló vagy éppen kávézó (mert erre felé már nőket nem lehet látni a kávézókban) férfiak, a különlegesen megkötött tarka-barka afrikai kendők, a kolduló idősek, a tömegbe verődött fekete fiatalok, aki nem lehet tudni miért vannak együtt és mit csinálnak.

A negyed – a Goutte d’Or – se nem gettó, se nem bobó (noha a bobok szeretik a multikultit, ahogy   itt már említettem), de a szociális bérlakások akadályai a dzsentrifikációnak. Inkább az alsó középosztály, aki ideköltözik, az alacsony bérleti árak miatt. De ez az alsó középosztály is elhordja a kerületből a gyerekeit más iskolákba, ami a gettósodást erősíti. Egy 2012-es cikk szerint az itt élők 28 százaléka él a létminimum alatt, a háztartások jövedelme kétszer alacsonyabb, mint az átlag párizsi háztartási jövedelem. 20 százaléka az itt lévő lakásoknak komfort nélküli. Az itt élők 25 százaléka fiatalabb, mint 20 éves (a párizsi átlag 11 százalék) és csak 14 százalékuk idősebb, mint 60 éves (a párizsi átlag 20 százalék).

Ugyanakkor vannak törekvések arra, hogy dzsentrifikálják a környéket, pl. a rue Goutte d’Or egyik mellékutcájában fiatal iparművészeknek adtak ki kedvezményes bérletű műhelyeket, butik helységeket. A fiatal iparművészek termékeiért kijönnek ide még a 16. kerületből, pláne, hogy a 2-es metró vonalán van (Ezen utazni egyébként egy nagyon jó társadalmi keresztmetszetet ad.

…és akkor India

A rue Pajol, ahol a legnagyobb Ganésa templom található, szinte a La Chapelle negyed  közepén van, ami az Indiából érkezők – srí lankaiak, pakisztániak, bangladesiek – legnagyobb negyede. A Ganésa ünnepet, minden év augusztusában ünneplik, nagy felvonulás közepette. Vasárnaponként van szertartás, ami után például az utcán ételt is osztanak.

Belső kép forrása:http://www.templeganesh.fr/fetegan.htm

India függetlenné válása után, 1948-ban érkeztek az első indaiak Párizsba. Aztán az 1980-as évek elején Srí Lankáról menekültek a tamilok és szingalézek. Ahogy közeledünk a templomhoz a környező utcákban már megcsap bennünket Bollywood szele: szebbnél szebb szárik, anyagok, indiai ékszerek, kézműves termékek és a patyolattiszta boltokban füstülők illata leng be mindent.

Őszintén megvallva erre felé már kicsit nagyobb biztonságban érzi magát az ember, bár a Chateau Rouge megálló környéke tele van fekete és arab drogárusokkal.

Érdemes egy megállót visszafelé gyalogolni a Boulevard de la Chapelle-en, mert útközben láthatunk egy férfi és egy női hammamot és a Barbes megállónál találjuk a rejtő jenői hangulatú, nagyon szépen felújított, art deco stílusú Louxor mozit.

Útvonal

https://goo.gl/maps/FGTxt8uCWYT2

3 hozzászólás Új írása

  1. setaljvelemparizsban szerint:

    Most találtam rá a Szecessziós Magazin oldalán a kaposvári Szivárvány Kultúrpalota bemutatására, amely a Louxor Mozi stílus-testvére. A cikk végén szó van a Louxorról is. Bővebben itt, érdemes elolvasni! http://www.szecessziosmagazin.com/magazin7/kaposvarszivarvanykulturpalota.php

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s