A Montmartre szívében (2)

A Montmartre Champs-Élysées-je

A Maison Rose-tól  egy kis utcán, a rue des Saules-en keresztül  jutunk el a Montmartre Champs-Élysée-jéig a rue Norvins-ig. A kereszteződésben csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy mit is nézzünk meg előbb.

Forduljunk először jobbra, ahol 22. szám alatt egy szépen felújított, klasszicista stílusú magánvillát látunk, ami a “Folie Sandrin” (Őrült Sandrin) névre hallgat. Története talán sokkal érdekesebb, mint amit a zárt kapukon keresztül láthatunk belőle, mert egy kicsit megérthetjük, hogyan alakult át a Montmartre.

DSC00118

Az 1770-es évek végén egy gazdag gyertyaöntő mester, bizonyos Sandrin elhatározta, hogy egy nagy házat épít magának, letarolva a kis viskókat, hatalmas kőfallal körbevéve az épületet és a kertet. Ezért is kapta az őrült jelzőt, hiszen a Montmartre-on mindenki mindenkinek a szomszédja volt. Sandrin soha nem látta az elkészült épületet, mert őrülete csődbe vitte és elemésztette. Ezután egy gazdag borkereskedő vette meg nyári laknak (ugyanúgy, mint ahogy Jókai idején a pesti polgárok kiköltöztek a rózsadombi nyaralójukba). Tudni kell, hogy a XVIII. század Párizsában a társadalmi osztályok között a térbeli együttélés nem szeparálódott el annyira, mint ahogy majd a XIX. században a Második Császárság idején. Az emeletes paloták, villák mellett még ott sorakoztak a szegények viskói, a polgárok földszintes házai. (Ma már különlegesség számba megy Párizsban egy-egy ilyen földszintes, vagy egy emeletes ház megmaradása.)

Aztán a “társadalmi szükségletekre” reagálva Doktor Prost, majd doktor Blanche nyitott az épületben a gazdag családok időseinek és fogyatékosainak felvilágosult szellemű intézetet. Az 1920-as évektől már mint montmartre-i lányiskola működött, az 1960-as évekig. A felújított, magántulajdonba került villában az 1970-es években Jean Marais, a híres színész (akinek Marcel Aymé-ről készül érdekes szobrát már korábban láthattuk ) lakott az egyik emeleten.

A 18. szám alatt – a kereszteződés közepén – találjuk a Le Consulat névre hallgató emblematikus éttermet (az oldalán pedig a mai elnevezést, az Ambassade de Savoie, az első montmartre-i polgármester emlékére), ahol beleszagolhatunk a régi Montmartre levegőjébe, hiszen itt egykoron – mint a falán elhelyezett kép is hirdeti – Monet, Utrillo, Picasso és Toulouse-Lautrec  fogyasztotta Luc apó likőrjét.

A Le Consulat_Ambassade de Savoie,  szemből a jobboldalt a Tire-Bouchon palacsintázó, aztán természetesen mindez Utrillo képén, ahol a café Montmartre is látszik, illetve a Consulat falán a múlt nagyjai

Ha jobbra pillantunk a Café Montmartre nevű műintézményt találjuk. A mellette lévő ház kapuja felett egy kis reliefet látunk, ami annak állít emléket, hogy egykoron ott állt a Tour Montmartre, ami ugyanúgy eltűnt, ahogy a szélmalmok többsége is.

Aztán a sarkon van a Tire-Bouchon (Dugóhúzó) palacsintázó, ahol 1953-ban Jacques Brel, a mindig hatalmas fájdalmaktól fűtött (eredetileg belga származású) sanzonénekes pályája indult (zene itt). Érdemes bemenni, nem csak úgy “turista módra” az utcán palacsintázni! A falakat, sőt még a plafont is a Brel rekvizitumokon kívül üzenetek, fényképek, névjegykártyák díszítik és a hét három napján, esténként, egy szintén belga sanzon énekes ad koncertet.

Ha pedig a Consulat étteremtől balra pillantunk, egy egész vendéglátóipari komplexumot találunk a Bonne Franquette, ami két utcára nyílik, van utcai terasza, borozója, belső termei, belső kertje, és mint “tipikus montmartre-i vendéglő” híredet magát – a “Szeress, Egyél, Igyál és Énekelj” – életérzés jegyében. Teljesen találó, mert tényleg, mi más is lenne a fontosabb az életben?!

bonne

Forrás: http://www.labonnefranquette.com/ (El nem tudom képzelni, miként tudták ezt így turisták nélkül lefotózni?!)

Place du Tertre

Már épp eleget időztünk ahhoz, hogy a rue Norivins-on keresztül vágva eljussunk a Montmartre egyik szívbillentyűjéhez, a Place du Tertre-hez, ami igazi turistalátványosságot kínál: egy négyzetméternyi helyen egy-egy festő, a képek, stílusok, talentumok kavalkádjával, akikre úgy a távolból, Dali frivol mosollyal néz.

DSC00268

Egy márványtábla hirdeti, hogy már 350 éves múltra tekint vissza a hely. A tér természetesen tobzódik a várostörténetileg (is) fontos vendéglátóipari egységekben. Itt találjuk La Boheme du Terte-t, minek elődjében Degas az abszintos képét festette. Az emeletén ma is működik kabaré a burleszk, a glamour és a sikk jegyében, de jam sessionokat is rendeznek rendszeresen.

Szinte hihetetlen – és engem az ilyenek mindig elképesztenek -, hogy az “igazi” vidéki hangulatot árasztó, piros-fehér kockás abroszú “Á la Mere Catherine” már 234 éve étteremként működik. Állítólag a forradalom előtt a borvirágos orrú Danton rendszeres vendége volt a helynek. Falán tábla hirdeti, hogy ez volt Párizs első bisztrója. Ugyanis, amikor az 1814-es márciusi montmartre-i – vagy párizsi – csatában az oroszok elfoglalták a dombot, mindig és mindenhol inni kértek:  быстро,  быстро – felkiáltással! Végül is a francia nyelvben az 1880-as évektől vált általánossá a gyors kiszolgáló helyek megfelelőjeként a bisztró elnevezés.

A térrel szemben áll a Montmartre legrégebbi temploma a Saint Pierre, a Sacré Coeur árnyékában. Az eredeti templomot az 1133-ban építették román stílusban, majd a francia forradalom alatt lerombolták, majd a romokból csak az 1870-es évektől, közel 30 éven keresztül építették újra, majd pedig 1923-ban szentelték fel ismét. Érdemes a templom kertjébe is bemenni, mert egy nagyon szép reneszánsz ihletésű kálváriát találunk.

A Palce du Tertre-en keresztül a Place du Calvaire-ra jutunk, hol is egyrészt gyönyörű kilátás nyílik egészen az Eiffel toronyig, másrészt egy nagyon szép art deco épületet, Maurice Daumont litográfus háza, vonja magára figyelmet. A lépcsős rue Calvaire-on az alteros, hobós montmartre-i művészet- a street art, grafitti – lenyomatait élvezhetjük,  lenyűgözve az ötletességükkel, a pimaszságukkal! És hogy tényleg jól érezzük magunkat vannak itt remegő lábú kötéltáncos és utcai zenészek is.

Elkanyarodva, Utrillo szülőháza mellett (rue Poulbot 10) találjuk az Espace Dali-t, amely a festő néhány művének ad otthont és egyben a Dali által is inspirált fiatal francia képzőművészek kiállítóhelye.

Aki nélkül a francia kabaré és sanzon nem lenne az, ami!

Most egy kicsit álljunk meg, mert ha már újra kabarékról volt szó (az előző részben itt ), akkor egy érdekes élettörténet mellett nem szabad elmennünk nyomtalanul. Ezt a nagy, fekete kalapos, markáns arcú, vörös sálas, fekete köpenyes alakot – akit Toulouse-Lautrec örökített meg egy plakátján – talán többen ismerik, mint ahányan azt tudnák, hogy: ő volt Aristide Bruant a francia kabaré és sanzon megújítója.

Forrás:https://fr.wikipedia.org/wiki/Aristide_Bruant#/media/File:Lautrec_Ambassadeurs_Aristide_Bruant.jpg

Bruant jómódú családba születik 1851-ben. Apja alkoholizmusa és kártya adósságai miatt 17 évesen abba kell hagynia gimnáziumi tanulmányait, noha évfolyamelső volt latinból, görögből,történelemből és zenéből. Az elszegényedett család Párizs külvárosába költözik, ahol Bruant megismeri a szegények, a munkások, az apacsok a rossz fiúk és a rossz lányok világát. És amit igazán profitál ebből az évekből a francia argo – jó nyelvérzéke lévén – elsajátítása.Ötvösnek tanul, majd önkéntes lesz az 1870-es francia porosz háborúban, aztán dolgozik a vasútnál, hogy családját eltartsa. Hétvégenként külvárosi kocsmákban lép fel és 31 éves amikor végleg a Chat Noir kabaré tagja lesz, és teszi a helyet népszerűvé a “Fekete Macska Balladája ” c. számával (eredeti felvétel itt , a dal refrénje: Keresem a szerencsét, a Chat Noir körül, este, a holdfényben, a Montmartre-on). Aristide Bruant a realista francia sanzon megteremtője, akire nagy hatással volt Zola naturalizmusa. Ezek a dalok már nem szép lányok utáni szenvelgésekről szólnak, hanem utcalányokról, apacsokról, kemény és többértelmű argóban. Érdekes módon a későbbiekben inkább nők – Edith Piaf, Juliette Greco és különösen Barbara, aki így énekli ki magából az apja által elszenvedett szexuális zaklatást – viszik tovább a francia sanzonnak ezt az ágát. 35 évesen megalapítja saját kabaréját a Le Mirliton-t (a Trombita), és míg vissza nem vonul, egészen 66 éves koráig, a francia kabaré és sanzon ünnepelt sztárja. Közben családi tragédiák érik, egyetlen fia, aki katonaként szolgál, meghal. Mint a nép jelöltje, teljes erőbedobással indul egy munkáskerületben a helyhatósági választásokon, de nem sok siker koronázza ambícióit. Halála előtti évben, 74 évesen még egyszer győzelemmel tér vissza a színpadra.

 Bateau Lavoir

A Bateau Lavoir ( Hajómosó, vagy a Vadászok háza vagy éppen eufemisztikusan a “Modern Művészet Villa Medicije” nevekre hallgató) épülethez kacskaringós úton (lásd alább az útvonaltervet) lehet lejutni a Place Émile-Goudeau 13 szám alá.

Útközben pillantsuk be a a rue Gabrielle-re, ami teljesen hozza azt a feminin jelleget, amit az egész Montmartre áraszt magából. Nevét egyébként a Montmartre legnagyobb ingatlanbefektetőjének lányáról kapta. Vigyázat,életveszélyes hely! A kis üzletekben vagy azok kirakatai előtt órákat lehet tölteni, az értékesebb és giccsesebb művészi alkotásokban elmerülve.

A hajóra emlékeztető, tégla és faborítású épület – innen is kapta a Bateau Lavoir nevet – 1860-ig volt csapszék, majd aztán zongorakészítő és javító műhely.  1899-ben tulajdonosa kis stúdiókká alakíttatta át festők, szobrászok részére. Az első lakója 1892-ben költözött be, majd 1902-től az első világháborúig a “fanatikusok bandája”, a modern művészek centrális erőtere lesz.Egy oldalt is betöltene az itt alkotó modernek névsora Picassotól, Mattisse-on át Braque-ig. Noha mindig megmarad alkotóhelynek, de az első világháború után a modernek már a bal parti Montparnasse-ra vándorolnak át. A műteremház művészettörténeti érdekessége, hogy itt festette 1907-ben Picasso az Avignoni kisasszonyok képét. Magyar vonatkozása, hogy Rozsda Endrének 1930-as években itt volt műhelye, és 1970-ben mielőtt leégett volna az épület, talán az utolsók között rendezett itt kiállítást. 1978-ban rekonstruálják az épületet és 25 fiatal művésznek alakítanak ki műhelyet és szállást. 2015-ben a Musée de Montmartre a Bateau Lavoir nagy évtizedeire emlékeztetően kiállítást hív életre a művészeti központ kirakatában.

Forrás: http://www.museedemontmartre.fr/bateau-lavoir

A Szeretlek-ek fala

A Place des Abesses-ig lejutva (lásd alább útvonalterv) egy nagyon kellemes csöndes parkocska tűzfalán találjuk a Szeretlek-ek falát: 40 négyzetméteren 250 nyelven 311-szer szerepel a szeretlek kifejezés. 1992-ben Fréderic Barronnak az volt az álma – Phileas Fogg-tól ihletetten – hogy a szeretlek szóval “utazza körbe a világot”, amit itt Párizsban, az örök szerelem városában meg is örökít. Terveit egy japán kalligrafikus öntötte formába, és a fal 2000 óta a szerelmes turisták zarándokhelye.

+1 tipp: Párizs egyik legérdekesebb art deco temploma

Ha kijövünk a kortárs francia költőről elnevezett Squaer Jehan-Rictus-ból, ahol a Szeretlek-ek fala található, rögtön régi körhintába ütközünk. Talán ennek a helyén állt az a cirkusz, ahol Suzane Valadon akrobataként fellépett. Csak át kell mennünk a túl oldalra és rögtön előttünk magasodik a Szent Jánosról (Église Saint-Jean de Montmartre) elnevezett téglaborításos, kerámia díszítésű templom.

Alapkövét 1894-ben rakták le, így kortársa az első metrónak, és a Grand Plais-nak. Építészeti különlegessége, hogy először itt alkalmaztak vasbeton szerkezetet, és az art deco jegyében  dekorációs kerámiát. Noha az épület 8 év alatt elkészült, de csak 10 évvel később, 1913-ban lett kész a belső díszítése, ami nagyon letisztult, különleges art deco.

Útvonal

https://goo.gl/maps/Yjybg6KqZpM2

Egy hozzászólás Új írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s