A Montmartre szívében (1)

A blog ajánlójában azt írtam, hogy Párizs ismeretlen helyeit szeretném megmutatni, de most, amikor a Montmartre szívében teszünk kirándulást, egy kicsit fel kell, hogy adjam ezt.  Kikerülhetetlenek a turisztikailag frekventáltabb helyek, úgy mint: a rue Norvins amit a Montmartre Champs-Élysées-jének is neveznek, és ami betorkollik a place du Tertre-be, ahol négyzetméternyi helyeken ülnek a mai, utcai festők. Útba kell ejteni  a híres Bateau Lavoir-t, (“Hajómosót”) ahol az “Avignoni kisasszonyok” született, vagy a még működő kabarék közül a Lapin Agile-t, (“Fürge Nyúl”) aztán a  Maison Rose-t, ami a XIX. században a párizsi művészek találkozó helye volt, vagy a montmare-i szőlőket, a Szerelmesek falát, na és persze a Musée Montmartre-ot és az Espace Dali-t. Persze azért lesznek kevéssé ismert történetek, titkok  is a Montmarte-ról és egykori lakóiról.

A  macskák, “Maquis du Montmartre”, majd egy kis art deco és egy népszerű szobor

Sétánk első felében, ha leszállunk a Lamarck-Caulaincourt  (M12) megállónál, akkor a Place Constantine Pequeur-ön egy összeölelkező szerelmes pár szobrát látjuk, amely csak a vájt fülűek által ismert, de az egyik meghatározó montmartre-i művésznek, Steinlen-nek állít emléket.

dsc00148

Az eredetileg svájci születésű, teológiai tanulmányokat folytató Steinlen 1883-ban költözik Párizsba, még pontosabban a Montmartre. Itt kezd el rajzolni és festeni tanulni oly annyira, hogy pár év múlva a Függetlenek Szalonjának is tagja lesz. Általa válnak halhatatlanokká a Montmartre macskái, akiket képein és szobrain örökít meg. Azok a macskás képek, szobrok, amelyeket Párizs szerte lehet kapni, mind a steinleni hagyományokból, koppintásból eredeztethetőek. A hírnevet is egy plakát, a Chat Noir kabaré 1896-ban készített hirdetése hozza meg számára. Aki még soha nem is hallott Steinleinről, látva ezt, rögtön be tudja azonosítani a Montmartre-ot.

330px-theophile-alexandre_steinlen_-_tournee_du_chat_noir_de_rodolphe_salis_tour_of_rodolphe_salis_chat_noir_-_google_art_projectForrás: Théophile-Alexandre Steinlen – Tournée du Chat Noir de Rodolphe Salis (Tour of Rodolphe Salis’ Chat Noir) – Google Art Project.jpg

Utunkat az avenue Junot felé folytatjuk, ahol ma már nagyon szép art deco házak és villák díszelegnek, mik közül kirí a vöröstéglás 23. számú ház, ami a Villa Léandre nevet viseli, egykori tulajdonosa, a montmartre-i humorista után.

Pedig hajdanán – mint nálunk a Tabán, vagy a Rózsahegy és a Török utca környéke – ez volt a Maquis Montmartre (a Montmartre bozótosa), a szegények, művészek – Steilein, van Gogh, Modigliani -, a bohémek elveszett paradicsoma. Kis földszintes, egy emeletes, kőből, fából épült házak szegélyezték a szűk kanyargós utcákat, és a dombhajlatot, ahol még birkákat is legeltettek hajdanán. Isadora Duncan, a modern táncművészet megalapítója  ide vonult fel tanítványaival, és a Maguis plázsán mutatták be 1902-ben görög táncukat. A Maquis az első világháború végig élte virágkorát, majd lakóit kiköltöztették és elkezdődött a környék “területrendezése”, és a 20-as évek végére már hűlt helye volt az egykori szegénynegyednek.

A Maquis 1904-ben (forrás:http://www.montmartre-secret.com/article-le-maquis-de-montmartre-histoire-photos-junot-lepic-86114165.html)  és ma a rue Junot art deco házai

Továbbhaladva avenue Junot-n a place Marcel Aymé-hoz érünk. Itt találjuk az egyik legszellemesebb szobrot, amit “Passe-muraille” (szó szerint: falon áthaladónak) neveznek. 1989-ben az akkor már 74 éves Jean Marais, akit mi csak színészként ismerünk, készítette ezt a kicsit szürreális szobrot, tisztelgésül az író, Marcel Aymé előtt.

Ha bepillantunk a rue Girardonba, akkor a németek elleni ellenállás egyik hősnőjéről, a kommunista Susanne Buisson-ról elnevezett kis térre jutunk. A mártír halált halt, lefejezett St. Denis szobra is itt áll, a hamisítatlan párizsi környezetben: pétanque játékosok, gyerekzsivajtól hangos játszótér, szemlélődő idős hölgyek.

Anya és fia: Susanne Valadon és Maurice Utrillo  – Musée Montmartre

A Montmartre-hoz kötődő művészek sora szinte végtelen: Jean-Baptiste Corot, Théodore Géricault, Auguste Renoir, Edgar Degas, Paul Cézanne, Max Jacob, Guillaume Apollinaire, van Gogh, Van Dagen,  Georges Braque, Pablo Picasso, Suzanne Valadon, Maurice Utrillo. E két utóbbi – számomra is kevésbé ismert festő – anya és fia – története megér pár sort, mert oly hihetetlenül XIX-XX.századfordulói történet.

Adva van egy 10 év körüli, occitaine-i faluból származó törvénytelen kislány, aki varrónő anyjával 1870 körül menekül a vidéki szegénységből a montmartre-i szegénységbe. A fiatal lány kalaposnak tanul, mígnem elcsábítja a cirkusz világa. Gondolom itt fedezik fel a festők is a szép légtornász Suzanne Valadont, aki 15 éves korától áll modellt Toulouse-Lautrec-nek és Renoirnak. 18 éves, amikor a fia, Maurice Valadon (Utrillo) szintén törvénytelen gyermekként megszületik.

valadon-renoir

Valadon mint modell Forrás:http://www.utrillo.com/fr/content/biographie-de-maurice-utrillo

Edouard Degas az, aki bátorítja, hogy rajzoljon, fessen és tehetségét mutatja, hogy az elkövetkezendő években rendszeresen jelentkezik képeivel a Nemzeti Szalon éves kiállításain. 31 évesen, 1896-ban, egy 13 éves fiú anyjaként találkozik egy gazdag bankárral, aki feleségül veszi és vele elköltözik a Montmartre-ról egy Saint-Denis melletti kastélyba. 15 év múlva, 1909-ben villámcsapásként beleszeret fia barátjába, a nála 21 évvel fiatalabb André Utterbe, akivel 1914-ben össze is házasodnak. Utter lesz a modellje Valadon nagy képének, az Ádám és Évának. Vidéken, Beaujolais mellett élnek évekig, míg 1926-ban vissza nem költöznek a Montmartre az avenue Junot-ra. Valadon 63 éves, amikor képei nemzetközileg is sikert aratnak, és még megéri, hogy 1937-ben a Musée du Luxembourg számos képét megvásárolja. 1938-ban, 73 éves korában hal meg.

Suzanne Valadon képe Genevieve Camax-Zogger-ről  a “Modern Női Művészek” Egyletének vezetőjéről (1937) és önarcképe 1927-ből. Forrás:http://www.almanart.org/Suzanne-Valadon-la-transgressive.html

Suzanne Valadon fia, aki 1883-ban a rue du Poteau 10 szám alatt született, nevét végül a katalán építész, festő Miguel Utrillo y Morlius-tól kapja (nem tudni, hogy a sok közül a tényleges apa, vagy Valadon iránti szívjóság készteti-e a névleges apai szerep elvállalására). Maurice Utrillo élete egészen 27 éves koráig hányattatások sorozata: Párizs melletti falucskában a nagyanyjánál nő fel, serdülőkori alkoholizmusa számtalan bajba sodorja, majd egy terápiás kezelés alkalmával fedezik fel a tehetségét. Igazából egész életében az őrület és az alkoholizmus határán billeg. 1910-ben kezd el rendszeresen festeni és művészetében négy nagy korszakot különböztetnek meg: a vidéki tájképfestő, az impresszionista, a fehér és a színes korszakot. Az 1920-as évek egyik ünnepelt festője lesz, több száz képet festett (ezért is gyakoriak az Utrillo-hamisítványok). És gondoljunk bele, ez a szegény zaklatott, alkoholizmusba menekülő festő 1929-ben megkapja a legmagasabb állami kitüntetést a Légion d’honneur nagy keresztjét. A nagyvilág 1945 után ismeri meg Utrillo művészetét, ami egy tanítványának köszönhető, aki kitartott mellette és segítette kiállításait. Hányattatott élete ellenére szép kort ért meg, 1955-ben, 75 évesen halt meg.

valadon_portra-utrillo_1921_collpetrides_cjeanfabris

Suzanne Valadon 1921-ben festette ezt a képet fiáról Maurice Utrillo-ról Forrás:http://www.critikart.net/exposition.md/580_valadon-utrillo?id_image=1366

A “pokoli hármas” – ahogy Valadon nevezte önmaga, fiatal férje és fia együttélését- 1912 és 1926 között a rue Cortot 12 szám alatti kis villában élt. Ez a Montmartre egyik legöregebb háza. Eredetileg 1680-ban épült és Moliére színészének Rosimond-nak (eredeti nevén Claude de la Rose) háza volt. Hasonlóan Moliére-hez Rosimondot is a Képzelt beteg  előadása közben érte a halál. 1875-ben Renoir talál itt műhelyre, majd a “pokoli hármas” 1912-be költözik be a második emeletre. Úgy tűnik ez a pokli légkör mind Valadont, mind Utrillot inspirálhatta, mert művészileg mindkettejüknek ez volt a legtermékenyebb korszaka.

Az épületet az Öreg Montmartre Egyesület mentette meg az enyészettől és nyitottak benne 1960-ban egy helytörténeti múzeumot. 2003-ban került fel az állami múzeumok listájára és gazdagodott a gyűjtemény a montmartre-i festők képeivel, de alapjában időszakos kiállítások helye. Érdemes a kertbe is lemenni, ami ma Renoir nevét viseli, és az, amiket bent képeken láthatunk – az utcák, házak, a kerti pavilon, stb. –  itt megelevenednek.

Szőlők, kabarék és az apacsok

Már a Musée Montmartre ablakaiból kipillantva rálátunk – a rue Saint-Vincent és a rue Saules sarkán – a turista csalogatónak meghagyott szőlődombra, ahol minden év októberének első szombatján rendezik meg a Bacchanáliát. Évente körülbelül 700 üveget palackoznak az itt termett borból, amit a “Clos Montmartre” (Montmartre-i Szőlőskert) névre kereszteltek, és a 18. kerületi fesztivál bizottság árusítja. (Ha valaki olthatatlan vágyat érez egy montmartre-i pincelátogatásra és degusztációra  itt megrendelhető).

dsc00242

A szőlőskertet körbejárva szinte bele ütközünk egy földszintes kis rózsaszín házikóba, zöldre festett kerítéssel. Ez az egyik leghíresebb és legrégibb montmartre-i kabaré, a Lapin Agile, (“Fürge Nyúl”), ami még ma is működik. Az 1880-as évek közepétől válik híres és hírhedt hellyé: a tulajdonosai között volt egy egykori kánkán táncosnő “Adele mama”, a “szép Margot” és “Frédé papa”, akik a XX. század elejétől tetették igazi bohém tanyává és a klasszikus kabaré székhelyévé. Mindenki megfordult itt aki – később – valamit is számít a francia irodalomban és képzőművészetben. A fáma szerint, állítólag itt találkozott 1904-ben Einstein és Picassoval.

A Lapin Agile túlélt mindent, a két háborút, a televízió, az elektronikus szórakoztatás megjelenését is. Nagyon jó árú, 28 euro a belépő, egy négy órás műsorért. (Érdemes előtte jól bevacsorázni, mert csak italokat szolgálnak fel. Részletesebben itt). Noha felkerült a nemzetközi turizmus palettájára, de ha valamit megszeretnénk érezni a  hamisíthatatlan párizsi hangulatból és szórakoztatásból, akkor érdemes kipróbálni a helyet.

Ahogy a franci kabaré születésének ideje a Belle Époque, úgy ehhez a világhoz hozzá tartoztak az apacsok is: akik vörös sálat, flanelinget, vágott zakót és sárga cipőt viseltek. Az apacs az utcakövén “születik” a külvárosok gyermeke, aki csak este merészkedik be a belvárosba a bandájával, és annak főnökével. Az apacs nője általában az utcán keresi a kenyerét, akit az apacs mindig és mindenkor megvédelmez. Az apacsok az első világháború után eltűnnek , de az irodalmi nosztalgia az 1930-as évekig életben tartja a Belle Époque “egzotikumainak” emlékezetét.

dsc00344

La Maison Rose

A Montmartre szívében tett túránk első fele nem lenne teljes, ha egy “intézményről” – ami három utca kereszteződésénél, a rue des Saules, Cortot et de l’Abreuvoir áll – nem ejtenénk szót. Szinte kiszúrja az ember szemét az egyemeletes rózsaszínre festett sarok épület: a Maison Rose. Története és művészettörténeti hallhatatlansága – hiszen Utrillo többször is megfestette – elválaszthatatlan egy női sorstól. Laure Germaine Gargallo valójában egy montmartre-i kokott volt, aki aztán Picasso kék korszakának a modellje lett. Híressé-hírhedtté azonban nem ez tette, hanem az, hogy miatta lett – szerelemféltésből – öngyilkos Picasso legjobb barátja, a spanyol festő Carlos Casagemas. Emlékére 1901-ben több képet is festett Picasso. Laure Germaine 1905-ben nyitja meg kantinját, aminek a Maison Rose nevet adja, és ami Camut-től Valadonon, Utrillon át Picasso-ig a montmartre-i  írók, festők találkozó helyévé válik. 1917-ben kénytelen eladni a házat, mert az első világháborúban egyre nehezebbé válik a fenntartása. Egyre betegebbé is válik, az 1930-as években már Picasso támogatja, és valószínű régi mesterségével sem hagy fel, mert 1948-ban szifiliszben hal meg.

A Maison Rose pedig azóta is a montmartre-i turizmus frekventált helye, ahol “illik” legalább egy kávét meginni (persze, ha nyitva találjuk éppen!).

A Maison Rose Utrillo festményén és ma

Útvonal :itt részletesen: https://goo.gl/maps/g6eCGPLUsPK2

5 hozzászólás Új írása

  1. Szabo Zsuzsa szerint:

    Nagyon élvezetes és tanulságos irás. De vannak ezen a környéken magyar vonatkozások is: a Bateau Lavoir-ban volt Csenus és feleségének a mūterme, valamint Rozda Endré-e. A Villa Léandre nem csak egy ház neve, hanem egy különleges kis zsák utcáé is, ahol párizsi éveiben Szabo Zoltán lakott a 8 szám alatt, valamint Ida Chagall. A szomszéd házban műkődőtt egy lengyel rezistens hálozat a háboru alatt.

    Kedvelik 1 személy

    1. setaljvelemparizsban szerint:

      Nagyon köszönöm Zsuzsa! A magyar vonatkozásokat különösen – ezekről tervezek majd egy külön bejegyzést is!

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s