Hector Guimard nyomában -Auteuil

Mivel mással kezdhetnék Párizs rejtett titkainak felfedezést, mint Hector Guimard házaival. Báró Hausmann – aki a modern, nagyvárosi Párizst megtervezte és felépítette -, és Viollet-le-Duc mellett – aki pedig újraépítette, és olykor a saját értelmezésében újra is tervezte a középkori Párizst (különösképpen pedig a Notre Dame-ot) -, Hector Guimard (1867-1942) a velünk élő építészettörténet, hiszen másokkal egyetemben neki köszönhető a XIX.-XX.század fordulójának édes-bús art nouveau és art deco Párizsa.

A 32 éves Hector Guimard 1899-ben nyerte el a párizsi metrók kijáratának tervezést, amivel megalapozta szakmai karrierjét és anyagi helyzetét is. Ez tette lehetővé, hogy már ne csak megrendelésre, hanem befektetőként, saját elképzelése szerint is a kor “totális” művészeti stílusát, az art nouveau-t érvényre juttassa. Ehhez pedig a lehetőséget Párizs nyugati részén, a Szajna és a Bois de Boulogne által határolt területen, Auteuilben találta meg.

Auteuil 1860-ban lett Párizs része, de közel 25 éven keresztül még őrizte falusias “elmaradott” jellegét. (Oly annyira, hogy az 1871-es kommün idején Proust szülei nagybátyja auteuili házába menekülnek, és ott születik meg Proust is, a rue La Fontaine 96 szám alatt.) Valószínűleg az olcsó telek árak, az alacsony beépítettség tálcán kínálták a kedvező befektetési lehetőségeket Guimard számára is az 1800-as évek végén, és az 1900-as évek első évtizedeiben. Ma Auteuil a burzsoá 16. kerület legburzsoább része, különösen a kertes, villás övezete a városrész déli felében.

A végtől visszafelé – 18 rue Henri Heine (amúgy Henrich Heine)

Ha 9-es metróról a Jasmin megállónál szállunk le, akkor Auteuil északi szívében, az avenue Mozarton találjuk magunkat. Balra nézve éppen egy olyan, hatalmas szobrokkal díszített épületbe botlunk, amit noha 1911-ben építettek, de stílusában még őrzi a francia eklektikus építészeti hagyományokat. Az erkélyek sarkára ültetett, pihenő, majdnem életnagyságú női szobrok szinte lebegnek, míg a robosztus férfialakok mogorván tartják a homlokzatot.

Induljunk el a rue Jasminon,  a rue Henri Heine-ig, ahol a 18. szám alatt kell megállunk először, mert ez a ház Guimard utolsó párizsi épülete, ami 1926-ban épült. Maga Guimard is itt lakott 1937-ig, míg nem 70 évesen kivándorolt Amerikába, ahol öt év múlva teljesen elfeledve halt meg. A ház  letisztult,  nyugodt stílusa inkább már a bauhaus felé közelít, és az art deco stílusjegyeit csak a bejárat és a kapu őrzi.

guimard8

Rue Jean de la Fontaine 14, 19, 60 –  a tobzódás

Jobbra fordulva a rue George Sand-on át jutunk el a rue Jean de la Fontaine-ig, és ott is a 14. számú házig. Ez a Castel Béranger, ami 1895-ben a 28 éves  Guimard egyik első, az art nouveau totalitásában kiteljesedő háza volt. (A castel elnevezés megtévesztő, mert valójában ez egy legalább 20 lakásból álló bérház. Ahogy az egyes épületeken található hotel, villa elnevezések is – lásd útközben a Villa George Sand – , mert igazából ezek a zárt lakóparkok elődeinek tekinthetők.).

Az építtető, bizonyos Fournier özvegye szabad kezet adott a fiatal építésznek. A mi hazai viszonyainkkal ellentétben itt a szakma teljes elismerését megkapta – a ma már Párizs legemblematikusabb art nouveau épülete -, míg a nagyközönségnek szoknia kellett ezt az új stílust. A korabeli krónikák szerint finoman csak Castel Dérangernek (őrült kastélynak) hívták, míg a durvább vélemények pszichopata exhibicionizmusnak kiáltották ki.

Nem kell modoros műértőnek lenni ahhoz, hogy az ablakok és a sárkányos vízköpőkben, a korlátok díszeiben felfedezzük a Notre-Dame vízköpő szörnyeit. Ez Viollet-le-Duc hatása, akit Guimard tisztelt és nagy elődjének tartott. És akkor ott van még a bejárati kapu, ami minden art decoról szóló könyvben szerepel, és valójában az egész épület szimbóluma. Sikerült a belső előtérbe is bemenni, amit rézdombormű borít, olyan érzetet keltve, mintha nem is egy lakóházba, hanem egy kápolnába lépnénk be (a belső lépcsőházról és a lakásokról itt nézhetők meg képek).

Az 1900-as évek elején Guimard 13 lakóházat tervezett az utcába, azzal az elképzeléssel, hogy felépíti a “modern XX.századi utcát” . E tervből négy valósult meg, ezek közül az egyik legérdekesebb a rue la Fontaine 19 és a rue Agar sarkán áll, ami 1911-ben lett kész. Az épület aljában jobbra található Café Antoine, ami talán az egyetlen párizsi bár, ami megőrizte az eredeti 1911-es stílusát (különösen a pultot és a mennyezetet érdemes megnézni). Hosszú ideig zárva volt, és pár éve nyitották újra, mára pedig az egyik “chic popu”-vá vált a kerületben. Egy kávét megér, bár nagyon jó a konyhája is!

Visszafelé sétálva a rue la Fontaine-on a 60 szám alatt található a Hotel Mezarra, amit 1910-11 között a velencei textil nagykereskedő számára tervezett Guimard. Az épület alja textil bemutatóterem volt, ennek köszönhető a különleges bejárati kiképzése is. A középpontba elhelyezett, gyönyörű erkélyen forgatták a Chérie (Egy kurtizán szerelme) c.film egyik jelenetét, amint Michelle Pfeiffer révedezik álmatagon.  A ház felső szintjén alakította ki Guimard Mezzara lakását (a burzsoá előkelőséget tükröző belsőről itt nézhetők meg képek).

g15

 

A sors furcsa fintora, hogy  Mezzara csak két évet élt a házban. Halála után, az 1930-as évektől egészen 1959-ig magán, majd állami gimnázium volt benne. 1995-ben kerül fel a nemzeti örökségek közé és csak 2005-ben restaurálják először. Ennek alkalmából nyitották meg először a házat, ahol a Guimard Baráti Kör egy emlékkiállítást is rendezett.

Hotel Guimard – avenue Mozart 122

Hector Guimard 1909-ben vette feleségül a gazdag, amerikai bankár lányát, Adeline Oppenheimet, aki Párizsban festészetet tanult ( két műve:itt). A nászajándékul szánt ház négy év múlva lett kész, itt kapott helyet Adeline műhelye és Guimard építészeti irodája is. 1913 és 1930 között éltek itt, majd átköltöztek a rue Henri Heine 18.szám alá. Ahogy már fent is említettem, 1943-ban, szinte az utolsó pillanatban emigrálnak Amerikába. Adeline Guimard 1948-ban azzal a szándékkal tér vissza Párizsba, hogy felajánlja a francia államnak az avenue Mozart 122 szám alatti házukat egy Guimard Múzeum létrehozására. Mivel az adományt az állam visszautasította, így a Hotel Guimard-t lakásokra szabdalták és eladták. Bútoraikat három múzeumban sikerült elhelyezni (a legtöbbet a a Bloulogne-Bilnancourtban található Musée des annnées 30, ami külön megér egy kis kirándulást itt ). A Hotel Guimard évtizedekig igen rossz állapotban volt, és csak 2006-ban restaurálták, akkor is csak részlegesen.

hg1

A leírások szerint igazából az épület belső kiképzése, ami a “szabad tervezés” jegyében, minden modern újítást (pl. tükrökkel bélelt lift, ami mára eltűnt) és a mindenhol és mindenben érvényesülő art deco adta a különlegességét. Igazából a ház története sokkal izgalmasabb, mint maga az épület, talán a kapu és az ablakívek vonulata, ami felkelti az ember figyelmét, de már kevésbé tobzódó art deco, mint a majd’ 20 évvel azelőtti Castel Béranger.

+1 tipp

A rue la Fontaine 40 alatt található a Szent Teréz kápolna (honlap: itt ) egy kellemes, békés park közepén. A régi rendházi épületekben ma boltok vannak, és itt van egy nagyon jó charity shop, főleg a bizsukból nagyon jók, de ki lehet fogni egy-két jó minőségű régi francia kézimunkát, vagy kerámiát.

Útvonal

M9 Jasmin – rue Jasmin- rue Henri Heine 18 – rue Jean de la Fontaine 14 – rue Jean de la Fontaine 19 – rue Jean de la Fontaine 40 – Rue Jean de la Fontaine 60 – – rue Jean de la Fontaine 96 (Proust) – rue Mozart 122 – M9 Ranelagh (M9 metro térkép itt )

Egy hozzászólás Új írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s